Lossonczy Ibolya rajzművészete rendkívül konzekvens. A művész legtöbbször kozmikus erőkkel, fizikai törvényekkel, a természettel, annak belső lényegével és a természeti formák mozgással való keletkeztetésével foglalkozott. Már a negyvenes évek végétől nagy érdeklődéssel fordult a kalligráfia felé. Nem szavakat kívánt kacskaringós vonalakkal leírni, hanem a világra, a társadalmi jelenlétre, ritkábban a saját érzéseire, vagy helyzetére reflektált a vonal szabad és érzés teli alakításával. Az Antal-Lusztig gyűjteménybe került rajzok között öt olyan munkát találunk, amely kalligrafikus tömörséggel foglalja össze gondolatait, érzéseit, világlátását. Közülük a két legkorábbi 1954-ben született, a harmadik rajz a második rajzlap hátoldalán, 1956 körül. A negyedik 1964-ben, az ötödik 1968-ban készült. Valamennyihez fekete pittkrétát, vagy szenet használt. A színek hiánya fontos mozzanata ezeknek a munkáknak.
Míg az 1950-es években készült rajzok közül az elsőt, és a második rajz hátlapján lévőt szabadon áramló, lendületes, íves vonalakkal hozta létre, a negyediket hegyesszögben találkozó, egyenes vonalakkal, az ötödiket pedig cikkcakkok áthúzásával. Az utóbbi rajzon az éles irányváltással létrejött vonalsor súlyos fekete golyóban végződik.
E rajzok jelentése is eltérő. Az első egy világkép kifejeződése (1954), melyben egy möbiusz-szalag ölt testet, ahol a vonal a nagy íven belül egy kisebb hurkot alkotva száguld végig a lapon.
A másodikon a személyes sorsot transzponálja a művész a kacskaringós vonallal, léptékváltással és a vonalvastagságok már-már plasztikussá alakításával, önálló ágat is indítva (1954). A vonal itt képletesen és valóságosan is bejárja a rajzlap adta teret, mintha egy láthatatlan térképet követne gyors és lassú megtorpanásokkal, végül továbblendülve, és egy-egy szakaszon hosszan elidőzve.
A harmadik rajz a korabeli világra reflektál (1955). A vonal itt sötét és átláthatatlan, egyetlen nagy lendülettel egy nyolcast ír le, mely jobbról és alulról indul, és balra lent kicsit elidőzve, a zárt formát enyhe ívvel a végtelenre nyitva zárul. Mögötte bonyolult árnyékokat hoz létre ugyanennek a formának az ellenkező irányú megismétlése. Mintha a sötét nyolcas a mi súlyosan terhelt életünk lenne, melynek terhe alatt melegségre vágyunk,a másik pedig Az Élet, sok fénnyel és kevés árnyékkal, amire mindannyian vágyunk. A fizikai és a szellemi, a valóságos és a bennünk létező egymásra vetülése egy teljes életet ír le. Jó és rossz szétválaszthatatlanul egymásba kapcsolódik
A negyedik rajz (1964)mágikusból fizikai jelenvalóvá tett cikk-cakk vonalát a rabságot szimbolizáló lábbilincs súlyos golyója zárja. Itt a hazai politikai események sokkját követő kijózanodás és a tehetetlenség tartóssá válása olvasható ki a sok hasonló vonalat sejtető, szálkásan kezelt, egymást keresztező, és drámaivá összeolvadó, kis magasságba le-föl száguldó vonal felnagyított, nehéz és minden kérdést egyformán drasztikusan lezáró, felnagyított ponttal befejezett vonal.
Az ötödik rajz (1968) mintha tisztán pszichikai állapotot rögzítene: két vonalrend – egy ideges, fájdalmakkal telített, kénytelen irányváltásokat elszenvedő és önmagába visszatérő vonal, és egy táji asszociációt villámcsapásszerű, természeti katasztrófára utaló, az előző variációjaként jelentkező vonalrend egymásba érve éles konfliktust teremt, aminek a lassú feloldása zajlik a szemünk előtt.
Lossonczy Ibolya mítikus vonalmintákat idéző (lásd: mőbiusz, vizesnyolcas, cikk-cakk vonal) kézmozdulatába belesűrűsödik a színben és árnyalatban gazdag tárgyi világ, a kozmikus erőknek engedelmeskedő természet, az 1950-es, 60-as évek hazai politikai és társadalmi viszonyai és az ezekkel terhelt emberi sors, testi, lelki, érzelmi állapot, valamint a személyes világlátás. Az eltérő nézőpontokból láttatott valóság mögötti belső rokonság lehetővé teszi, hogy térbeli helyzetekként, univerzális jelenségként értelmezze a személyes reflexiója világgal való kapcsolatát. Ernst Cassirert idézve: -„ És e mozgás már nem az a közvetlen életmozgás, mely a remény és félelem mitikus alapaffektusaiban, mágikus vonzásban és taszításban, a „szent” megragadásának vágyában, a profán és tiltott megérintésétõl való iszonyatban nyilvánul meg. A tárgy, mint a művészi ábrázolás tartalma, egy új distanciába, az Éntõl való távolságba került – s csak ebben nyerte el saját önálló létét, a „tárgyiasság” egy új formáját.”1
Jegyzet
1 Ernst Cassirer: Mítikus, esztétikai és teoretikus tér. Vulgo 2000/1-2.
Megjelent: Antal-Lusztig gyűjtemény katalógusa II., Debrecen, Déri Múzeum, 2020