Tisztelt Hölgyek és Urak! Kedves Vendégek!

Két kiváló alkotó közös kiállítása nyílik ma nálunk. Olyan művészeké, akik geometrikus nyelvet használnak és alkotásmódjukban nagy szerepet játszik a véletlen vizsgálata.

Vera Molnár, azaz Molnár Vera 1924-ben Budapesten született és 1946 óta Párizsban él. Ő az első komputergrafikus, aki Európában nemzetközi hírnévre tett szert, s akit a világon a legfontosabb komputerművészek egyikének tart a szakma. 1960-ban Garcia-Rosi Morellet-vel, Francisco Sobrioval, Joel Steinnel, Yvarallal és férjével megalapította a párizsi Vizuális Művészeti Csoportot. 1967-ben a Művészet és Informatika Csoport – GRAV- alapító tagja volt, amely az Esztétikai és Tudományos Intézethez tartozott, majd 1980-ban alapítója lett a Párizsi Egyetem Vizuális Művészet Informatikai és Kísérleti Tudományos Központja laboratóriumának. 1979-ben a párizsi Georges Pompidou Központban működő Technikai Eljárások Tudományos Műhelyében dolgozott, 1985 óta a párizsi Sorbonne tanára.

A tiszta, intellektuális magatartás az alkotásban, a romantika minden formájának elutasítása, a művészi szigor következetessége és a művészi kifejezésmód, valamint a művészi kifejezés módszerének megújítása jellemzi munkásságát, amelyből most ízelítőként 110 lapot láthatunk. Prosek Zoltán szervezésében és rendezésével kerültek bemutatásra nemrégiben Budapesten, a Guttman Galériában, s a múzeum gyűjteményében lévő művei kiegészítésével nálunk.

Molnár Vera számítógéppel dolgozik, s a vele való új alkotási módszere gyökeresen megváltoztatta a műről való gondolkodást is. A művész alapkérdése ugyanis tisztán tudományos természetű: mi a helye egy összefüggő logikai láncolatnak a logikai szisztémák rendszerében? Lehet-e olyan művészetet művelni, amely egy adott képzőművészeti alkotásból kiindulva a már elért eredményt hozza létre újból és újból, anélkül, hogy ismételné önmagát?
1974 és 1976 között kidolgozta az ún. „Molnár-programot”, amely a komputerművészet legkorábbi példái közé tartozik, s amelynek lényege, hogy miután kiválasztotta a domináns formát, kijelölte a formák kompozíciós rendjét és tűréshatárait, a képi variációk létrehozását a gépre bízza.

Molnár Vera tehát nemcsak számítógéppel dolgozik, hanem műveit gyakran maga a számítógép hozza létre.
Az általa készített programok alapján, a gép által alkotott lehetséges variációkból választja ki azt a néhányat, amelyet megfest, vagy éppen fordítva dolgozik, vagyis a kép elkészítése után géppel elemzi a további lehetséges variációkat.

Korábban megtalálta azt a vizuális alapot, amely számára a rendszeres műalkotás feltétele volt – lásd egyszerű, kombinálható forma és mű-alkotási alapszabály, amelynek alkalmazása során képsorozatokat készített, ahol az elemek aránya és elrendezési módja azonos lépésekben változott – így természetes volt számára, hogy a komputer által kínált kombinációs lehetőségekkel éljen. Michel Philippo zenész hatására – aki azt javasolta a zeneszerzőknek, hogy munkájukat előre felállított program szerint végezzék – festészeti hipotéziseket tett fel magának, amelyeket lépésről-lépésre körüljárt és kimerítően, hiánytalanul végigvitt, megszabadulva a hagyományos művészet megkövesedett örökségétől, hogy aztán a számítógép segítségével a végtelen lehetőségek módszeres vizsgálatával foglalkozzon. A számítógép „azzal, hogy a festőt megszabadítja a sablonoktól, a „ready-made”-ektől, a természetben vagy a múzeumokban még sosem látott forma-és színösszetételek létrehozását teszi lehetővé. Olyan képekét, melyeket sohasem lehetett volna elképzelni, elképzelhetetlen képeket.” – vallja.

Molnár Vera művészetének alapelemei a legegyszerűbb geometriai alakzatok: négyzetek, téglalapok. Az egyszerűség utáni vágy, a geometria formai szigorának, a matematika racionális tisztaságának szeretete ösztönözte ezen választását, amellyel kristálytiszta szerkezetek elemeinek egymáshoz való és egymáson belüli viszonyait elemzi és kombinálja, hogy a tanult, megélt kulturális örökségtől eltávolodva, új civilizációs élményeket legyen képes megfogalmazni.
A komputer mindehhez csupán egy eszköz, amely – a művész szavaival – segít az alkotásban, de önmagától nem csinál, nem alkot, nem talál fel semmit. A művész továbbá azt is vallja, hogy egy újonnan felfedezett, soha nem látott forma vagy képi viszonylat ábrázolása, egy kép, amit még soha nem láttunk, önmagában nem garantál esztétikai értéket, csakis a művészet az, amely szubjektív hajlamainak is engedelmeskedve, képes magasabb minőséggé átlényegíteni a formát és az alkotási folyamat pontos meghatározásával intellektuálissá tenni az alkotást, az emberi agy számára „olyan eszme-termő mezővé, amely még gazdagabban terem azáltal, hogy rendszerbe fogták” (Georges Charbonnier, a Sorbonne Egyetem tanára).

Wolsky András a kombinatorika más lehetőségét használja ki. Az 1996-ban a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán diplomázott, majd 1996-98-ban mesterképzőt végzett művészt az a kérdés foglalkoztatja, hogy létezik-e egyáltalán a véletlen, s létezhet-e véletlen az időn és téren kívül?

Képeit egy sajátos rendszer alapján hozza létre, amelyben az alkotás a szándékolt véletlen eredménye. A kép véletlen eleme, hogy belső viszonyai, kompozíciója kockadobásos módszerrel, számítógéppel készül, azaz a festő több egymás utáni dobás eredményét rögzíti a képen, mind bonyolultabb konstrukciót teremtve. A kép tudatos eleme viszont maga a rendszer, a kiszámítható, belátható, felmérhető, előre eltervezett, amely tudatosan választott formában, színben, bonyolultsági fokban nyilvánul meg.

A művész célja minden misztikától mentes: olyan képek létrehozása, amelyek mindig egyenértékűek egy másikkal, vagyis azonos esztétikai értéket és vizuális minőségeket hordoznak.
Képei tehát a hagyományos értelemben nem ábrázolnak semmit, mivel nem egy szubjektív alkotó akarat közvetlen kifejeződései, egy látott, megélt vagy elképzelt jelenet, motívum közvetlen vizuális leképezései, ami a hagyományos művészetet jellemzi, hanem alaposan tanulmányozva őket, a képeket létrehozó rendszert teszik láthatóvá, azaz magát a művész által kitalált szabályt, az ideákkal való diskurzust, ha úgy tetszik, a kép síkján zajló játékot.

A művész alkotta szabály kombinálódik a gép alkotta képek közüli véletlen választással, amely az alkotás konkrét folyamatában kikerül a művész ellenőrzése alól, analóg módon a természeti képződmények kifejlődésével. A reprodukálással, vagyis a gép által létrehozott véletlenszerűen összeálló kép kiválasztásával és megfestésével a végtelennek mondható struktúrák önálló életet kapnak.

Wolszky András alkotásmódja legfőképpen abban tér el Molnár Veráétól, hogy játékszabályait nem logikai rendszerré kikristályosított, modellértékű struktúrákká, hanem életmozzanatokhoz igazítja. Ezt látjuk az Egy napi véletlen című munkájából is (1998), amelyen 24 órás, egyszemélyes gyaloglásának irányait és útvonalát rögzítette, amit Budapest földrajzi középpontjából, a Népliget széléről indított, s amelynek belső útszakaszait, azaz mozgása hosszúságát és irányait dobókocka segítségével határozta meg.
E műve megalkotásakor a város geometriájából adódó tiszta rajzolat izgatta, amit a véletlen alakított.

Képeiben – mint írja – „minden mozdulat, minden tett új, és nem remélt lehetőségeket bontakoztat ki. Mind ugyanolyan értékű”, ezért ebben a helyzetben értelmetlenné válik az esztétikai és minőségi ítélet. Vagyis a művész számára a mai művészet célja és értelme abban van, hogy a véletlen, ismeretlen, beláthatatlan és felmérhetetlen bevonásával olyan organikus művészetet hozzon létre, amely – még ha megjelenésében megkonstruált szerkezetűnek is tűnik, és számok és mértékek közé van szorítva – a „kívülről jövő”, élettel teli lehetőségeknek ad helyet.

Kedves Vendégeink!

E két művész mellett a fennmaradó kiállítóhelyen a gyűjteményünk megismertetését célzó szándékunk folytatásaként egy kisebb válogatást kínálunk Önöknek Konok Tamás festményeiből. A művek nagy része az 1998-ban ajándékozott alkotásokat foglalja magába, amelyek az 1970-es és 1990-es évek eleje között születtek. Néhány újabb munkát tettünk hozzá, mely gyűjteménygyarapító tevékenységünk eredménye.

Konok Tamás szintén geometrikus formanyelven alkotó művész, aki vonalakkal, mértani alakzatokkal, színekkel, zárt és nyitott felületekkel és síkban dolgozik. Munkásságában a hagyományos alkotási szisztéma változik át új művészi gondolkodássá, amelyben a képi alkotók tudatos művészi kontrollja alatt, az érzelmek expresszív ereje, a szerialitás és zenei asszociációkat keltő, geometrikus absztrakciókként értékelhető művek sorozata jön létre, a vizuális gondolkodás tiszta kifejezéseként.

A kompozíció elemeinek kiválasztása a művekben szubjektív döntés, személyes intuíció eredménye, míg a homogén képtérben szabályos ritmusokba rendelt képi elemek relatíve objektív rendszert alkotnak és térképzetet, vagy a végtelenség képzetét keltik, különleges kapcsolatokat teremtve a testetlen, anyagtalan tér és a festőanyag között. E folyamat végcélja ugyanaz a hagyományos értelemben vett materiálistól való eltávolódás, a képsík integritása, a végtelen variábilitásának feltérképezése esztétikai határok közé szorítva, mint ahogy a most megnyíló két önálló tárlat alkotóinak művészetében látjuk, legyen a véletlen mozzanat szándékolt, vagy akaratlan. Valamennyiük szigorú határokat állít fel magának, amelyen belül a vizuális világ mind teljesebb feltérképezése, a spirituális, azaz tökéletes tisztaság elérése az alkotói cél.

Fogadják szeretettel a páros kiállítást, és nézzék meg Konok Tamás párhuzamos tárlatát is!