VÁROSI MŰVÉSZETI MÚZEUM (Esterházy-palota)
Győr, 2007. október 27-2008. január 10.
Megnyitja: N. Mészáros Júlia művészettörténész, múzeumigazgató
2007. október 27-én, 18 órakor
Kapcsolódó program:
Beszélgetés Piros Sándor műgyűjtővel
2007. november 14-én, 17 órától az Esterházy-palotában
Az Utak és elágazások című kiállítás azt a sokszínűséget kívánja érzékeltetni, amely az 1920-as és 1940-es évek közötti magyar képzőművé-szetet jellemezte. Ez az az időszak, amikor a progresz-szív magyar művészet két fiatal ága, az avantgárd – a maga radikálisabb fejlődési irányaival – és a modern szintetizáló törekvés – a maga mértéktartó, belső művészi éréshez és múlt-hoz kötődő újítani akará-sával – határozottan elkülönül egymástól, és a konzervatív művészet is megannyi rövid életű irányba bomlik szét, szorosan érintkezve a megelőző időszakból továbbélő művészeti jelenségekkel, így pl. az akadémizmussal, a natu-ralizmussal, a historiz-mussal, a szecesszióval, a népi és magyaros törekvé-sekkel. Mellettük nagy népszerűségre tesz szert a természetszemléletű nagybányai festészet, jóllehet nem tud már többé újat mondani.
A kor kimagasló művészeinek nagy része külföldre emigrál, s ha pár év múlva visszatér is közülük néhány, a korábbiaktól eltérő úton halad tovább.
A gazdasági, politikai és szellemi válsággal felerősödő polarizálódás a progresszív tartalékművészetet izmosítja, amelybe az egykori avantgárd képviselőin kívül a magányos újítani akarók és a rövid életű csoportokba verődő, új útkeresők is beletartoznak. Az ide sorolható alkotók érzékenyek a társadalmi változásokra, a mindennapi élet megannyi jelenségére, a művészet tematikai, formai, kifejezésbeli kérdéseire, de a külvilág drámai valóságát és jövőkép vesztést a maguk személyes világában megteremtett harmóniaképpel igyekeznek feloldani: a vizuális törvényszerűségek és az ábrázolási hagyományok tiszteletben tartásával kívánják megújítani a művészetet. Egyszerre ragaszkodnak a régihez, és kívánják az újat. Az idősebb generáció képviselőire jellemző, hogy míg a húszas években a nyugat-európai művészettel kerestek közvetlen kapcsolódási pontokat, a negyvenes évekre szubjektivizálódnak, és a hagyományos témák jelentésvilágának kitágítását az érzelmi telítettség fokozásával kívánják elérni. A fiatalabbak számára sokáig ők a példaképek, önálló nyelvi törekvéseik vagy később érnek be, vagy megrekednek.
A kiállításon szereplő legkorábbi mű Gábor Jenő (1893-1968) alkotása. A pécsi avantgárd jelentős festő- és grafikusművésze 1915-ben végzett a budapesti Képzőművészeti Akadémián. A KÚT és az UME tagjaként állított ki Budapesten, de 1930-ban a Kassák által szervezett Munka-kör képzőművészeinek legjelentősebb csoportos tárlatán is részt vett (Új Progresszív Művészet). 1919-től 1941-ig, majd 1966-tól a haláláig Pécsett élt és dolgozott, ahol rajzot tanított és fontos szerepet vállalt a képzőművészeti életben. Legismertebb tanítványa Gyarmathy Tihamér és Lantos Ferenc. Kezdetben kubo-expresszionista képeket festett, később a szürrealizmussal ötvözte konstruktív festészetét. Fő témái aktok, akt kompozíciók, pécsi tájak, később munkások, bohócok és sportolók. Festményein a tér mélységét a színek térformáló erejével növelte. Modiano reklámtervei 1931-ben készültek.
Hincz Gyula (1904-1987) pályakezdés kori művészetét a Nyolcak örökét folytató aktivisták törekvéseivel rokonítják, de már az első komolyabb műveiben a figurativitás és a konstruktív szerkezet, illetve az organikus és geometrikus absztrakció szintézisére törekedett, amelyhez a nyelvet maga kívánta megteremteni. Művészetét az intuíció szabadságához való ragaszkodás, a szürrealista vagy absztrakt expresszionista kifejezés spontaneitásával egyenértékű dinamikus nyelv, a konstruktív térszervezés és az élet lüktetését, növekedését kifejező, asszociatív organikus forma montázsszerű egymásba építése, majd a síkon való szintetikus ötvözése jellemzi. Kiemelkedő teljesítményei között festmények, rajzok, illusztrációk, színpad-, emlékmű- és murális tervek, illetve szobrok, kerámia- és textilművek egyaránt szerepelnek.
Román György (1903-1981) festőművész, néhány útkereső, korai művétől eltekintve, az expresszionizmus érzékletes, indulatos, drámai és spontán kifejezőeszközeivel dolgozta fel szorongásait, félelmeit és a korról szerzett benyomásait. Művészetét a lényegre egyszerűsített formák, a szubjektív látószögből való láttatás, a terek és síkok, a rajzi és festői elemek, színek szuggesztív egymás mellé-, és a kifejezésnek való alárendelése, az azonos motívumok számának és léptékének növelésével a ritmusok felerősítése, a gyermekien naiv és vízionárius látásmód, a taktilis festés és kontrasztos ecsetkezelés, valamint a belsővé tett kép terének a valós térbe való kivetítése jellemzi. Legjobb műveiben a személyes élmények kortörténeti eseményekké szublimálódnak. Tisztaságra szomjúhozásával, a polgári ál-erkölcsök megvetésével és fasizmusellenességével a derkovitsi hagyományok kiteljesítője, viszont kíméletlenül elítéli a hatalmat és erőszakot kiszolgáló tömeget. Kiállításon szereplő korai rajzai látványt értelmező vonalas alaktanulmányok festményeihez.
Kádár Béla (1877-1956) és Scheiber Hugó (1873-1950) 1920-ban Bécsben ismerte meg egymást. 1921-ben együtt állítottak ki a Belvederében, majd 1923-ban és 1924-ben – valószínűleg Kassák javaslatára – Herwarth Walden berlini Der Sturm Galériájában. Kádár a Der Sturm moszkvai csoportos tárlatán is szerepelt, Scheibernek viszont önálló kiállítása volt Waldennél, s ezt követően is többször részt vett a Der Sturm berlini tárlatain. Mindkettőjükre hatottak az orosz konstruktívisták és a német expresszionisták. Kádár – főleg Campendonk és Chagall műveiből ösztönzést nyerve – a magyar falu, illetve a külváros falusias életét ábrázolta az ornamentális absztrakció és az expresszionista kifejezés, később a lírai klasszicizáló elbeszélés ötvözésével, Scheiber pedig a nagyváros mozgalmas életét, a cirkusz-, a kabaré- és a színház világát festette a korai avantgárd nyelvi eszközeinek egyéni szintetizálásával.
Kernstok Károly (1873-1940) Budapesten, Münchenben és a párizsi Julien Akadémián tanult. 1905-ben Nyergesújfalun szellemi csoportot alapított, 1909-ben a progresszív magyar képzőművészet első radikális csoportja, a Keresők, majd új nevén, Nyolcak vezére lett. Realista és plein air festészeti korszakán a nagybányai neósok és a francia fauves-csoport műveivel való találkozás lendítette túl, legszebb képei ezután születtek. A monumentális falfestészet izgatta, a 10-es években több mozaik-, illetve falfestészeti megbízáson dolgozott, majd visszatért az impresszionisztikus elemekkel gazdagított naturális festészethez. 1920-ban Münchenbe, az év végén Berlinbe utazott, s 1926-ig ott élt. Rajzaiban visszatért a lovas, aktos témákhoz, rézkarcaiban a népéletből vett jelenetekhez. A 20-as években az Utolsó vacsora több variációját festette meg, amelyek előzményei a kávéházi rajzokból született, 1920 és 1921 közötti rézkarcok.
Sebők Margit (1879-1944?) a budapesti Mintarajziskolában tanult 1899 és 1903 között. Festő férjével Párizsban és Dél-Franciaországban élt. Hazatérését követően előbb Szegeden, majd Budapesten telepedett le. 1926-ban a szecesszió vonalkultúráját és az expresszív kifejezést ötvöző, később a forma szerkezetiségét hangsúlyozó arcképeket készített.
Lehel Mária (1889-1973) Párizsban, illetve 1906 és 1915 között Nagybányán tanult. Neós stílusú csendéletek, tájképek és aktok után finom körvonalú, halk színvilágú olajfestményeket, pasztell kompozíciókat alkotott. A 10-es években A Művészek Reklámműhelye elnevezésű reklámgrafikai szervezet tagjaként tevékenykedett. 1927-ben a KÚT svájci vándorkiállításán szerepelt, majd Párizsban volt önálló tárlata. 1932-ben Bokros Birman Dezsővel állított ki Budapesten. 1939 után Olaszországban élt.
Klie Zoltán (1897-1992) Vaszary növendékeként végzett a Képzőművészeti Főiskolán. A KUT tagja, az UME alapítótagja, később alelnöke, s számos további művészeti szervezet tagja volt. 1925 és 1927 között Párizsban élt. Festészetét a franciás könnyedség és gazdag kolorit mellett a klasszikus festészeti hagyomány expresszionista, szürrealista nyelvvel való szintetizálása jellemezte. Az 50-es években főleg meseillusztrációkat, később nonfiguratív képeket készített.
Bernáth Aurél (1895-1982) Nagybányán tanult, majd Bécsben és Berlinben élt. 1926. évi hazatelepedését követően Pöstyénben, a Balatonon és Budapesten alkotott, a Képző-művészeti Főiskola nagy hatású tanára volt. Ünnepélyes hangvételű, a látványt líraian átlényegítő, külső és belső tereket egymásba nyitó, intellektuális festészetet művelt elegáns formakezeléssel és páratlan színkultúrával.
Dési Huber István (1895-1944) munkás-témájú képeket, ipari és falusi tájakat festett a realizmus, kubizmus és expresszionizmus nyelvének összeegyeztetésére törekedve.
Szőnyi István (1894-1960) és Ősz Dénes (1915-1980) a klasszikus festészeti hagyományokat kívánta aktualizálni művészetével. Szőnyi a zebegényi tájban és hétköznapokban találta meg fő témáit, Ősz Dénes pedig főként az egyház-művészet területén.
Kmetty János (1889-1975), Barcsay Jenő (1900-1988), Miháltz Pál (1899-1988) és Barzó Endre (1898-1953) természetelvű, de a táj vagy látvány szerkezetiségét hangsúlyozó, a figurativitás és konstruktivitás között egyensúlyt kereső festészetet kívánt megteremteni a 20-as évek végétől. Barcsay, mint közülük a legkövetkezetesebb, utolsó alkotói korszakában a tiszta geometrikus absztrakcióhoz jutott.
A kiállított művek Piros Sándor és dr. Radnai Béla gyűjteményéből származnak.