Andreas Sedlmayr (1720 k.–1785) bajor származású, Sopronba telepedett polgári festő és aranyozó tevékenységéről legkorábban Pigler Andor (1), Storno Miksa (2), Csatkai Endre (3) és Bán János (4) 1923 és 1939 között megjelent publikációiban olvashattunk. Az 1950-es években Csatkai Endre (5), Garas Klára (6) és Aggházy Mária (7) is közzétette az addig ismertté vált munkáit. Tevékenységéről további adatokat a fertődi Esterházy-kastély (8) és a fertőrákosi püspöki palota (9) építéstörténetével foglalkozó írásokban, valamint a Burgenland és Dunántúl műemlékeit feldolgozó osztrák és magyar művészeti topográfiákban (10) találunk.

Andreas Sedlmayr a maga korában sikeres művészeti vállalkozó és közismert személyiség volt, aki a bécsi akadémiai műhelyekben megismert, új vállalkozói szemléletet hozta magával Sopronba, akárcsak Lukas de Schram (11) Mindketten arra törekedtek, hogy a képzettségüknek megfelelő, széles területen tevékenykedjenek. Mivel Sedlmayr nem végzett akadémiát, az utókor azt gondolja róla, hogy mindent vállaló, ügyes ezermester volt (12).Ismerve a művészi kézművesség korabeli helyzetét és azt, hogy a Sedlmayr tevékenységét is szabályozó bécsi festő- és szobrászcéh statútumát 1742-ben Mária Terézia még megerősítette (13) és a királysága alá tartozó országokra is kiterjesztette, bizonyosak lehetünk abban, hogy Sedlmayr soha nem vállalt olyan munkát, amire ne lett volna meg a képzettsége. Működési körét a soproni céhmesterek a díszítőfestészetre korlátozták, s csak a császári reformtörekvések hazai begyűrűzésével (14) az 1750-es évek második felétől vált lehetővé számára, hogy mindazt szabadon vállalja és végezze, amit soproni polgárként addig csak máshol tehetett.
Vállalkozása eredményességét és munkássága elismerését igazolja, hogy 1761-ben beválasztották a soproni külső tanácsba (15). Előtte egy évvel már rábízták az útkészítés és az útkarbantartás ellenőrzését, elszámoltatását és kifizetését, majd a városi kórház és ispotály, később a Szent Mihály-plébániatemplom gazdálkodásának a felügyeletét. 1761-től külső tanácsos lett, s mint huszonnégyes, részt vett a házadók megállapításában és adminisztrálásában. 1764 és 1768 között a katolikus konvent gazdasági és pénzügyeit kezelte (16) 1767-ben városi kamarás (17) a halála előtt két évvel a belső tanács tagja lett. Utóbbi tisztségében Handwerks Comissarként járt el néhány helyi kézműves céhnél a mesterremekek elbírálásakor (18).

Sedlmayr keresztneve Garas Kláránál Adam Andreas (19), pedig a magyarországi szerződéseit mindig egyetlen keresztnévvel, Andreasként írta alá. Az Adam keresztnév csak az 1746. január 12-i soproni polgár felvételét megörökítő tanácsi jegyzőkönyvben (20), az első mondatot elválasztó oldaltörésben fordult elő (Andreas nélkül), amely egyszerű figyelmetlenségből eredt. A jegyzőkönyv következő oldalán a születési és keresztlevelével alátámasztott személyes adatait rögzítették, s ott csak az anyja keresztnevét írták el.
Andreas Sedlmayr az alsó-bajorországi Friedbergben született (Augsburgtól 6,8 km-re fekvő kisváros). Az apja, Georg Sedlmayr helyi születésű halász (Stadtfischer) volt (21),  anyja Anna Maria. Sedlmayrt a szülei sze1730. május 6-án négy évre inasnak adták a friedbergi külső városi tanács építésze és festő, Johann Reismüller keze alá, akinél 1734. május 6-án díszítőfestőként szabadult fel, melyről tanulólevelet kapott (22). Legényéveit már nem a szülővárosában töltötte ki. Bátyja, Johann, az apja foglalkozását vitte tovább, s még a fia és az unokája is halász volt (23).

Andreas Sedlmayr soproni polgárfelvételi kérelmét Franz Zeither városi képviselő, Kaspar Schaffner helyi ácsmester és Anton Fortschecker, a soproni kőműves és kőfaragó céh elöljárója bírálta el. A bizottság tagjai tisztában voltak Sedlmayr képzettségével, és azzal, hogy a győri püspök közel egy éve vezető aranyozóként foglalkoztatja. Maga a két céhmester javasolhatta neki, hogy adja be polgárfelvételi kérelmét, és díszítőfestészetre kérjen működési engedélyt, mert azt azonnal megkaphatja. Hogy a céhtagok előtt támadhatatlan maradjon a döntésük, a jegyzőkönyvbe beíratták, hogy „a kapott működési engedély nem jogosítja fel őt arra, hogy valaha is megpróbálja gátolni vagy megakadályozni más festők soproni letelepedését, illetve munkavégzését” (24). E drasztikusnak tűnő figyelmeztetés ellenére a működési engedélyében a díszítőfestő helyett a jóval tágabb jelentésű festő szót használták, így Sedlmayr tevékenységi körébe a számukra is új perspektívát kínáló, külső díszítés is belefért. A polgárfelvételi eljárás 37 rajnai forintba és 6 birodalmi tallérba került. Ez az összeg 15 rajnai forint felvételi díjat, a külföldi mesterekre kiszabott 15 rajnai forint és 6 birodalmi tallér különdíjat (9,60 ft volt, ha a jelentkezőnek nem volt legénykorú fia) és a helyi rendelettel szabályozott 7 f Ampel- und Nabelgeld elnevezésű, kötelező városvédelmi díjat foglalta magába.25 A kamarási elszámolás szerint Andreas Zetlmayr Mahler még aznap befizette a fenti összeget a város kasszájába, és felvétetett polgárnak (26).

Sedlmayr születési évét sem a tanulólevelében, sem a polgárfelvételi jegyzőkönyvben nem említették. A halálakor – 1785. szeptember 26-án – 68 évesnek írták a halotti anyakönyvben (27), ami alapján 1717/1718 körül születhetett, a tanulólevele ismeretében azonban a születését 1720-ra tehetjük.
Friedbergben sem az ő születésének, sem a szülei házasságkötésének nincsen nyoma, az eredeti anyakönyvek már korábban elkerültek az augsburgi Püspöki Levéltárba, ahol a restaurálásuk után a digitalizálásuk van hátra, hogy kutathatóak legyenek. A friedbergi tanácsi iratok alapján a szülői ház a Friedberg-hegy lábánál elforduló, megerősített városfal tövében állt és a III. adózási körzetbe tartozott (28). Sedlmayr apja az 1740. évi adókönyvben szerepelt először özvegyként (29). Mivel Friedbergben negyedévenként adóztak (Georg Sedlmayer összesen évi 40 ft-ot), az édesanyja halála 1739 utolsó negyedében következett be.

Sedlmayr az inasévei után a mestere javaslatára vagy azonnal Bécsben tanult tovább, vagy a vándorévei alatt jutott el a császárvárosba. 1742-ben feleségül vette Anna Margaretha Schreyerint (30), aki a sírkőfelirata szerint 1694. szeptember 22-én született a csehországi Szudéta-vidék egy azonosításra váró településén. A korából következtetve Sedlmayr a mestere özvegyét vette feleségül. Bécsben a Schreyer név az osztrák örökösödési háború lezajlását követő tömeges betelepedések előtt még meglehetősen ritka volt. Az ilyen nevet viselők közül egyedül Johann Gabriel Schreyer (31) volt díszítőfestő és aranyozó. Rajta kívül egy nála jóval fiatalabb, Bécs elővárosában működő cseh aranyozót hívtak hol Schreyernek, hol Scheyernek az anyakönyvekben, aki talán a fia lehetett, az ő feleségét azonban a gyermekei születésekor, 1734-ben és 1739-ben Maria Annának hívták (32).

Anna Margaretha Schreyerin a házasságkötés után, 1714 és 1716 között telepedett le férjével Bécsben, ahol – mint a végrendeletében megemlítette – a lánytestvérei az ő műhelyükben felszabadított mesterekhez mentek férjhez. Házastársa, Johann Gabiel Schreyer 1726-ig már szerzett magának némi nevet Balthasar Hagenmüller (Haggenmüller) stukkátor és márványozó mellett. Abban az évben ugyanis a gamingi karthauziak már vele is szerződtek a fiatal cseh festő, Wenzel Lorenz Reiner kolostoruk könyvtárába tervezett, első jelentős freskómunkájához tartozó díszítőfestészeti feladatok kivitelezésére (33). Hagenmüller 1710–11 között a nußdorfi Zwettler Hofban volt vezető stukkátor és márványozó, majd az alsó-ausztriai Országház ma is csodált nagy tárgyalótermének a stukkómárvány borítását és aranyozott díszeit kivitelezte, és a kápolnában egy stukkóoltárt is készített. Bécsen kívül Salzburgban, Kremsben, St. Pöltenben, Altenburgban, Dürnsteinben, Zwettlben és Klosterneuburgban dolgozott (34).

Sedlmayr felesége 1765-ben már gyakrabban betegeskedhetett, mert a férje mellett többször más asszony, vagy lány volt a keresztszülő (35). 1766. február 15-én két városi tisztségviselő előtt tollba mondta végrendeletét, amit 1766. július 30-án, két nappal a halála után nyilvánosságra hoztak (36). Valószínűleg a férje bécsi műhelyének az újraházasodása előtti továbbműködtetésével tett szert saját vagyonra, melyből a három lánytestvérére (haláluk esetén azok leszármazottaira) fejenként 100-100 rajnai forintot, a középső testvérénél, Anna Máriánál szolgáló leányra a jegygyűrűjét és 15 forintot hagyott. A régebbi ruháit az első és a középső lánytestvére között kívánta megosztani, amennyiben a férjeik felszabadítják az ő bécsi műhelyéből és neveléséből hozzájuk került, művészeti mesterséget tanuló inast és szolgálólányt. A halála utáni lelki üdvéért több soproni templomban, valamint Lilienfelden és Mariazellben kért misét.

Anna Margaretha Sedlmayrin – többször publikált – sírkövén (37) az áll, hogy a férje állította 1766. július 4-én, amely évszám az asszony halála időpontjának ismeretében javításra szorul. A 19. század végén már olvashatatlannak ítélt német nyelvű feliratot (38) a síremléknek a Szent Mihály-templom melletti temetőbe történt áthelyezése után faraghatták újra (eredetileg a Szent Jakab kápolna udvarán állt), s ekkor olvashattak félre néhány adatot, köztük az asszony szülőhelyét is. A két egészalakos szoborral szegélyezett, rokokó kő síremlék legkorábban 1767-ben, egy évvel Anna Margaretha Sedlmayrin temetése után kerülhetett a sírja fölé még akkor is, ha Sedlmayr a felesége kérésére már az ő halála előtt elkezdte volna faragni előbb egyedül, majd Stephan nevű fiával, aki 1770-ben Borsmonostoron (ma Klostermarienberg) már önálló mesterként dolgozott mellette (39).

Csatkai szerint Sedlmayrnek Margarethától nem született gyermeke, azonban Stephanon kívül legalább egy leánya még biztosan volt: Ursula, Stephan Schaller 1759-ben született lánygyermekének a még hajadon névadó keresztszülője (40). Mivel Sedlmayr idejében a mesterré válás egyik feltétele a nősülés volt, e két gyermek az első házasságában születhetett, melyről mindeddig nem tudtunk. Ha Anna Margaretha nem is említette a gyermekeket név szerint a végrendeletében, amelyben a férjét tette meg általános örökösének, róluk rendelkezhetett a testvéreinek juttatott örökség és a hozzá kapcsolt feltétele révén.

Sedlmayr polgárfelvétele idején, és az azt követő néhány évben a családja még nem költözött Sopronba, aminek több oka lehetett: a bécsi, jól felszerelt műhelyben a már felvett megrendelések teljesítése s ezzel a megrendelői kör megtartása, a még kiskorú gyermekek nevelésével összehangolt műhelymunkához szükséges feltételek hiánya Sopronban, és saját soproni helyzete.
Bécsben, a házassága révén a mestere műhelyével együtt az udvar védelmét is megörökölte, legfeljebb évente fizetnie kellett érte, és alkalmanként Bécsen kívüli megbízást is teljesítenie kellett (41). Míg Fertőrákoson dolgozott, a győri püspök védelmét élvezte a soproni céhekkel szemben. Azonban a munkája túl hosszú ideig tartott, és a céhek által megengedettnél több mestert és segédet, köztük soproniakat is foglalkoztatott (42). Utóbbit nem nézték jó szemmel a helyi céhmesterek, ahogyan Lukas de Schramnak sem nézték el ugyanebben az évben, 1745-ben – pedig ő is az udvar védelme alatt állt, és építész végzettsége is volt –, hogy a kőműves céh tudta és bevonása nélkül imatermet építsen a saját házában (43). Sedlmayr a soproni polgárkérelmével a segédeik elpártolásától félő helyi mesterek gyanakvását kívánta eloszlatni. A bécsi műhelye fenntartásának köszönhette, hogy soproni polgárként is akadémiát végzett, neves művészek alkotásait aranyozhatta. Az első években alig tartózkodott a városban, minden megrendelését, amihez műhely kellett, Bécsben készítette elő, ahol 1742 után túl nagy lett a konkurenciaharc a céhek, az akadémiát végzettek, az udvar által felszabadított és az udvari művészek között  (44). Aki csak tehette, külföldön vállalt munkát, míg nem rendeződött megnyugtatóan a kaotikussá vált helyzet. 1748-49-ben Sedlmayr úgy ítélte meg, hogy erre még egy ideig várnia kell. Ekkor vette meg az első házát Sopronban, ami azonban a kis mérete (49 m2), a helyiségek alacsony száma (két szoba, egy kamra) és az épület felújítatlan állapota miatt nem volt alkalmas a család, a cseléd, az inasok és a segédek elhelyezésére és műhely berendezésére (45). 1749–1752, majd 1755–1757 között (46) évente vásárolt falazótéglát és meszet, amit a meglévő két szoba felosztásával egy előszoba és egy második kamrának nevezett cselédszoba, majd a tetőtérben egy önálló lakás kialakítására, végül egy műhelynek szánt melléképület megépítésére használt (47). Csak az után telepedett le végleg Sopronban, hogy elkészült a felújítással, gondoskodott a gyermekei tanulásáról, és Sopronban is megtalálták a megrendelői.

Sedlmayr 1766. november 1-én, négy hónappal Anna Margaretha halála után újranősült. Harmadik felesége, Maria Catharina Elisabetha Knárin soproni családból (Knar) származott. A házassági tanújuk Josephus Ernst városi jegyző és Johann Gabriel városbíró volt (48). Ebből a házasságból két fiúgyermeke született Sopronban: 1769. március 15-én Michael Josephus, és 1770. augusztus 14-én Petrus Andreas (49). A nagyobbik fiú keresztszülője Michael Viczay és Petrus Jakatz, a kisebbiké „Illustr[is]. D[ominus]. comes Michael Secsenj et Vica Hallerin, D[ominus]. Petr Zehettj et Julianna uxor” voltak. Az első fiú a Michael keresztnevet használta (50).

Ahogy az ismert szerződéses munkái is alátámasztják, Sedlmayr az átlagos céhes díszítőfestőknél és aranyozóknál jóval magasabban képzett mester volt. Gyakorlatilag mindahhoz értett, amit a bécsi akadémián a szobrásznövendékeknek tanítottak (fa- és némi kőfaragás, modellkészítés, stukkószobrászat, stukkómárványozás, épületdíszítés, dekorációs fa-, fal- és kőfestés, lakkozás, aranyozás és fényezés) (51).
Bécsi mestere, Johann Gabriel Schreyer azért ment ifjú házasként a császárvárosba, hogy elvégezze az akadémiát és a céhektől függetlenül működhessen. Már Peter Strudel igazgatása alatt sokan ezt tették az Ausztriában, a Habsburg-hercegségek alá tartozó tartományokban és a környező országokban élő művészek közül is, bármennyire elismertek voltak (pl. Johann Rudolph Byss, Johann Georg Schmidt, Daniel Gran, Bartolomeo és Andreas Altomonte, Michael Angelo Unterberger stb.), mert az udvar által történő felszabadításon kívül csak az akadémiai tagság jelentett védelmet a céhekkel szemben. Strudel halála után, az 1726-ban újranyitott akadémián Jakob van Schuppen új igazgató azt az álláspontot képviselte, hogy a náluk végzett polgári díszítőfestők, ha valamiben hiányos maradt a képzettségük (pl. nem tanultak stukkókészítést vagy stukkómárványozást), ne kaphassanak akadémiai címet, csak színházaknak, köztük a császári színháznak dolgozhassanak (52). Ha később pótolták a hiányosságukat, részt vehettek a növekvő számú növendékek műhelyben töltendő, kötelező gyakorlati képzésében. Schreyer, mint láttuk, 1725–26-ban Hagenmüller mellett megtanulta azt, ami kimaradt az oktatásából, és az udvar szabadította fel.

A császári színházban 1737/38-tól egy teljes negyed századon át Andreas Felix Altomonte döntött a megrendelésekről és a kivitelezőkről, így Schreyer is dolgozhatott neki. Andreas Altomonte előmenetelét a gyermekei anyakönyvi bejegyzései alapján is nyomon követhetjük, melyek szerint 1737-ben császári kamarai festő, 1739-ben császári kamarai- és színházi rajzoló (jelmez-, díszlet- és színpadkép tervező), 1741-től császári és udvari színházi mérnök, 1762-től pedig császári és udvari építész volt (53). Schreyernél 1739-ben, a halála előtt két akadémiai festő töltötte a műhelygyakorlatát. A matrikulába bejegyezték a műhelyét és a lakását: az előbbi a Hofburg területéhez tartozó téren, az utóbbi a Hofburg belső udvaráról megközelíthető, ötemeletes lakóépület legfelső szintjén volt (54).

Andreas Sedlmayr számára kiváló referenciát biztosított a friedbergi Johann Reismüller külső tanácsi építésznél és festőnél, valamint az 1720-as évek második felében már hírnevet szerzett Johann Gabriel Schreyernél töltött tanulmányidő, majd a császári színháznak teljesített munka. Mindez magyarázatot ad arra, hogy Zichy Ferenc frissen kinevezett győri megyéspüspök miért őt választotta a fertőrákosi nyaralója 1745–1748 közötti átalakításának időtartamára a bécsi, soproni és Sopron környéki mesterek belső díszítőmunkáját összefogó, vezető aranyozónak (55). Sedlmayr 1745 tavaszán a császári udvari színház által foglalkoztatott szobrászokkal és kőfaragó mesterekkel egy időben érkezett Sopronba. Garas Klára szerint már 1742-ben részt vett a Szentháromság- emlék megújításával kapcsolatos festészeti munkában (56), amit azonban 1796-ban restauráltak először (57). Sedlmayr 1745-ben az Andreas Altomonte által tervezett Mária-oszlop (58) díszítményeinek az összeszerelésében és aranyozásában, valamint feliratos táblákkal való ellátásában vehetett részt (59). S ahogy a többi bécsi mester, úgy ő is összekapcsolta ezt a munkát a fertőrákosi tevékenysége megkezdésével, s talán a győri püspökség felújítás alatt álló soproni házának a belső díszítésével is (60). Utóbbi jó alkalmat kínált számára ahhoz, hogy megismerje a helyi mestereket és kiválassza közülük a fertőrákosi segédeit.

Sedlmayr Zichy püspökkel kötött szerződése még nem került elő, de az első vezető aranyozói kifizetésének bizonylatára felírta a beosztását. Az ő feladata kellett, hogy legyen a háromszintes épületben minden olyan belső díszítési és berendezési munka kivitelezése és kiviteleztetése, amelyhez aranyozó, díszítőszobrász, díszítőfestő és asztalos kellett, így minden olyan használati- és dísztárgy, valamint burkolat és stukkó elkészítése, amit festeni vagy aranyozni is kellett. Az orgona aranyozását is ő végezhette, amire azonban a magas anyagköltség és a szigorú feltételek miatt külön szerződést köthettek vele, s amint elkészült, ki is fizették érte a munkabért. Mivel Sedlmayr és a bécsi segédei értettek a stukkókészítéshez és a stukkómárványozáshoz is, ugyancsak az ő feladata lehetett a püspöki dolgozószoba aranyozott faragványokban gazdag stukkómárvány borítása, és az oltárépítményen, valamint a kápolna falán a festésre alkalmas, nyers vakolatra felvitt, simára csiszolt és firnisszel bevont, vékony stukkómárvány réteg, valamint az oratóriumban, az orgonakarzaton és a kápolnában a nyílászárók stukkómárványozott keretei.

Ezeket is belefoglalhatták a szerződésébe, esetleg a püspöki dolgozószoba nagy szakértelmet és sok aranyfóliát igényelő stukkómárvány borítására szintén külön megállapodást kötöttek vele. Ugyancsak része lehetett a szerződésének az 1745-re tervezett mennyezeti freskók körüli, egyszerű stukkókeretek kivitelezése, és a csak felújítást igényelő szobákban a korábbi stukkók helyreállítása (61), valamint a nagy ebédlőterem mennyezetének stukkó- és stukkómárvány kerete is, hiszen, ahogy az architekturális festéshez sem hívtak külön mestert, vagy műhelyt, úgy a stukkó- és stukkómárvány munkákat is felesleges lett volna további bécsi műhelyre, vagy drágábban dolgozó mesterekre bízni. A kályhákra ugyancsak Sedlmayr soproni segédei készítették az aranyozott szobrászati és dekorációs díszítményeket, ahogyan Csatkai is sejtette (62).

A freskók közül a felújítási tervben 1745-ben csak a két legreprezentatívabb helyiség mennyezetképének és a kápolna oldalfalainak és szentélyboltozati képének a kivitelezése szerepelhetett, mert a kőművesmunkákkal összehangolva, csak az év második felében lehetett elkezdeni a festést, és a tél beállta előtt be kellett fejezni. Mivel a püspök nem tartózkodott egész évben Fertőrákoson, a többi helyiség kifestéséről az ő programjának az ismeretében, később is dönthettek.
A komornyik előszobájában, a püspöki hálószoba előtti boltozott térben és az oratóriumban Sedlmayr a következő évben elkészíthette a stukkókereteket, mert 1746. decemberben és 1747. január 23-án is, szerződésen felül kapott munkadíjat (63). Sedlmayr fertőrákosi tevékenysége a freskófestést követő mázolási és javítási munkák befejezésével, az alsóbb szintek egy-egy reprezentatívabb helyiségének a díszítésével, és az új kert kerítésének a kifestetésével 1747 őszén érhetett véget.

A püspöki kastély valamennyi freskóját 1745-re datálják, s Gaetano de Rosának (64) és műhelyének tulajdonítják, mivel a nagy ebédlőteremben a stukkókeret bal alsó sarkáról eltávolított sarokdísz alatt id. Storno Ferenc 1821-ben De Rosa nevét rekonstruálta a megmaradt betűkből. Ezen kívül két iratban – 1745. július 9-én és július 10-én – is megemlítették, hogy aznap ő is jelen volt Fertőrákoson (65). Mindezek alapján Gaetano de Rosáról azt gondolják, hogy freskófestő vezető volt a püspöki palotában. Sasváron, ahol 1754-ben Jean-Joseph Chamant császári udvari színházi festővel szerződtek ugyanerre a feladatra a pálosok, a fertőrákosi munkánál jóval nagyobb szabású, évekig tartó festés folyt, s Chamant csak architekturális freskókat festett, a figurális freskókat akadémiai mesterek készítették a segédeikkel (66). Fertőrákoson maga az architekturális festés nagysága nem indokolta, hogy a figurális freskótervező fölé vezető freskófestőt nevezzenek ki, ráadásul De Rosa a saját segédjével csak egyike volt a kivitelezőknek. A mennyezetképen látható jobb oldali táblán megörökített évszámok azt mutatják, hogy 1767-ben folytatódott a helyiségek kifestése. A nagy ebédlőterem mennyezeti freskóját 1745-ben nem júliusban, hanem vagy májusban, vagy szeptember végén – október elején kezdték el kivitelezni, s nem Gaetano de Rosa volt a tervezője, hanem Joseph Ignaz Mildorfer. Mildorfer szerzőségét egyértelműen igazolja a seitenstetteni apátság nyári refektóriumába festett három kupolaképe (1763) (67),

melyek kompozícióit a fertőrákosi freskón szereplő figurális motívumaiból alkotta meg. Az eltelt időben elhagyta a pályakezdésére jellemző, szögletes drapériákat, és festészetében teljesen új utakon járt, de Paul Troger seitenstetteni műveinek környezetébe a korábbi stílusa illett bele, ezért választotta ezt a megoldást (68).

Mildorfer 1745 nyarán fejezte be a hafnerbergi búcsújáró templom két éve megkezdett kupolaképét és a főhajó két bibliai témájú falképét (69). Művészi teljesítményét még abban az évben akadémiai tagsággal jutalmazták. Valószínűleg ő tervezte a fertőrákosi freskója köré az architekturális festést is, vagy pedig Vincenzo Fantit kérte fel erre, és a többi architekturális festés megtervezése lehetett De Rosa munkája, amit Anton Fritsch-csel (70) együtt kivitelezett, így az ebédlőterem falképének alján, a szignatúrában eredetileg Vincenzo Fanti neve lehetett. Vincenzo az előző évben tért vissza Bécsbe Bolognából, és az apja mellett dolgozott Melkben.

A mennyezetképet és a medalionos festésű keretdíszt Mildorfer velük és Stephan Schallerrel kivitelezte, aki a püspöki hálószoba és a komornyik szobája előtti fal- és mennyezetképeket egy év múlva már önállóan festette (talán ezért kapta ő a megbízást 1756-ban az Apátúr-ház ebédlőjének a kifestésére). Mivel Fertőrákoson az orgona építése júliusban, az aranyozása pedig augusztusban ért véget, a kápolnában a falak stukkómárványozása és az architekturális festés csak az orgona aranyozásának a befejezése után készülhetett el. Júliusban még csak a püspöki hálószobában lehetett kész a stukkómárvány keret, amely a korábbi mennyezetfestés tagolását és levert stukkókereteinek a nyomát követhette.
De Rosa 1745. július elején Sigismund (Sigmund) Anton Fritschre, a saját bécsi segédjére várt, hogy megérkezzen az oltárképpel – amit Fritsch festett –, és a helyére tegyék, majd nekiálljanak a püspöki hálószobában Mildorfer mennyezeti freskóterve kivitelezésének, utána a nagy ebédlőterem, végül a kápolna oldalfalainak a kifestéséhez  Gaetano de Rosának, mint császári udvari színházi festőnek (71), a látvány felfokozását szolgáló dekorációs festésben lehetett nagyobb gyakorlata, talán ezért nem találunk önálló figuratív freskókat az életművében. Az ebédlőterem mennyezetképét valamiért már pár év múlva javították, akkor kerülhetett a freskó jobb oldalán lévő táblára az évszám, és akkor festhették rá a bal sarokban a papagájos, a jobb sarokban a táblát tartó és zenélő alakot, ezek a kápolna mennyezetképeinek a festőjétől származhatnak.

Schaller ablakbélletek medalionjaiba festett grisaille puttóit viszontlátjuk az Apátúr-ház 1756-ban festett ebédlőjében. Más motívumai közül a henger alakú konzolos architektúrát 1757-ben a sárvári egykori Nádasdy-kastély toronyszobájában (72) a szimbólumokat tartó puttókat és puttófejeket, melyeknek gyakran még a festésmódja is azonos, 1760-ban a vasszécsényi Ebergényi-kastély kápolnájában és 1763/64-ben a győri orsolyita templom karzat alatti boltozatán.

Mildorfer és De Rosa is ismerte Schallert, aki 1742-ben – Sedlmayrhez hasonló okok miatt – győri polgárjogot szerzett (73), de mint az újabb kutatások mutatják, a haláláig bécsi lakos maradt. Ott nőttek fel a gyerekei, s a felesége is csak Schaller halála (1779) után költözött végleg Sopronba. A soproni, győri és bécsi levéltári és anyakönyvi adatok azt támasztják alá, hogy Schallert csak a magyarországi megrendelései és az 1764–1769 között működött soproni műhelye, valamint a leszármazottaival való kapcsolattartás kötötték évente hosszabb-rövidebb ideig Győrhöz és Sopronhoz (74) Gaetano de Rosa megajándékozhatta őt egy-két rajzával, mert Schaller somogyhárságyi Szent Norbert oltárképén (1776), amit Joseph nevű fia kivitelezett, De Rosa állatai láthatók a szent környezetében.

Sedlmayr Fertőrákoson részben a saját bécsi segédeivel, részben soproni és Sopron környéki mesterekkel dolgozott. Az aranyozott szobrokat és dekorációs faragványokat, díszléceket, gyertyatartókat, a faburkolatok falra szerelését és festését, az oltárok, cserépkályhák díszítését, a padlóburkolást, a bútorok, ajtók, ablakok festését, a kályhák lábainál a festés javítását, és más szükséges mázolásokat és javításokat a soproni mesterek végezték, szükség szerint a legényeik, vagy az inasaik bevonásával. A nagy gyakorlatot igényelő, míves stukkó- és műmárvány munkákat, valamint az orgona aranyozását azonban maga Sedlmayr kivitelezte a saját műhelye tagjaival és a két soproni mester-segédjével, esetleg azoknak a segédeivel is. A bécsi műhely tagjait nem nevezték meg a dokumentumokban, őket Sedlmayr fizethette ki (75).

Sedlmayr soproni céhekkel kialakult helyzetére mutat rá, hogy a kápolnában a stukkóoltárt nem ő, hanem az épületek oromzataihoz szokott, stukkózáshoz is értő kőműves és kőfaragó céhmester, Anton Fortschekker kivitelezte. Ez onnan sejthető, hogy az oltárépítmény meglehetősen vaskos. Olyan, mint amit téglából építettek, majd stukkómárvánnyal és firnisszel vontak be. Ezt Sedlmayr biztos, hogy nem így oldotta volna meg. A stukkóoltár mellőz minden finomságot, a formának csak a tömegét adja vissza és indokolatlanul súlyosnak látszik, bár itt az oltár pár centiméterrel a fal előtt áll, nem úgy, mint Matthias Gerl falra szerelt stukkó mellékoltárai, amelyek közül a bécsieket (pl. Lainz, Ober-St-Veit), meglehet, éppen Sedlmayr műhelye kivitelezte.

Andreas Sedlmayr fertőrákosi segédei közül néhány sopronit név szerint is ismerünk: Lorenz Robelt (Laurentz Robeldth, Ropolt) díszítőszobrászt (76) Joannes Klischovits (Klisowitsch, Glischovits) műbútorasztalost (77), Thomas Pick segédet és Johann Lorentz polgári festőt (78). Egy soproni inas Klischovitshoz tartozott, Johann Lorentz segéd pedig Robelthez (azaz két soproni műhelyt foglalkoztatott Selmayr, ez műhelyenként max. 1 mester, 2 segéd, 2 inas). Sedlmayr bécsi segédei közül Joannes Payrt ismerjük név szerint, aki polgári szobrász volt, a másik talán Johann Fuxeder stukkátor azonos nevű leszármazottja lehetett (neve a püspöki dolgozószoba stukkómárvány borításán olvasható). Az egyetlen munkafolyamatot végző mesterek közül Sedlmayr felügyelete alá és koordinációs munkái közé tartozhatott Johann Michael Milner bádogos (79) az oltárra készített bádogmunkája, Anton Fortschekker (esetleg kiadta Matthias Krausznak) (80) a stukkó oltárépítmény kivitelezése kapcsán, továbbá Wenzeslas Zeitler soproni asztalos (81), Jakob Burghardt orgonakészítő az orgona összeszereléséig (82), valamint a bécsi kályhákat megépítő segédek a díszítmények rögzítése miatt, és néhány beszállító (83).

Hogy Thomas Pick Sedlmayr soproni segédei közé tartozott, azt az alapján tudjuk, hogy Sedlmayr az ő gyerekének volt legelőször a keresztszülője Sopronban, 1746. május 17-én (84). Feltételezhetően stukkózást és stukkómárványozást is tanult Robelt műhelyében, így a lakkozáshoz, firniszes bevonáshoz, fényezéshez és a stukkódíszek aranyozásához is értett. Sedlmayer munkakapcsolata – Pick kivételével – évekig megmaradt a két soproni mesterrel. A velük való további kapcsolatát igazolják a keresztelési és házassági anyakönyvek bejegyzései, amelyekben Sedlmayr rendszeresen szerepel a fő családi eseményeiken keresztszülőként, vagy házassági tanúként.

Joannes Payr (Beyr, Payer) 1745-től 1760-ig mutatható ki Sedlmayr mellett. Nem lehet a Csatkai által 1717-től említett helyi dekorációs festő, Joachim Payr leszármazottja (85), mert a keresztelési anyakönyvekben következetesen szobrásznak nevezték, s mert a fertőrákosi munka után továbbra is Sedlmayr bécsi műhelyében dolgozott, ahonnan a mester a nagyobb munkákhoz magával vitte őt is, pl. Győrbe 1753-ban és 1757-ben, de már 1756-tól folyamatosan mellette volt Sopronban. Sedlmayr és a felesége volt a keresztszülője 1746. augusztus 8-án az ikreinek, 1747. január 10-én Andreas nevű fiának és 1756. június 21-én Esther nevű leányának (86). Csatkai szerint Johann (Joannes) Payr 1755-ben halt meg (87), Dávid Ferenc szerint pedig az özvegyét Ignaz Kessler sziléziai kőfaragó vette el (88) Az első adat azonban a soproni dekorációs festő Joachim Payrra vonatkozhat csak.

Ignaz Kessler a csehországi Falckenbergben született. 1753 és 1758 között a bécsi képzőművészeti akadémián szobrászatot tanult (89), s talán Sedlmayr műhelyében töltötte a gyakorlatát, majd nála vállalt munkát, mert a bécsi műhely áttelepítése körül vele jött Sopronba. Itt született 1760. február 3-án Ignaz nevű fia, a felesége ekkor még Maria Ehlnerin arculárius volt (90), aki a szülés alatt, vagy valamivel az után meghalt. Kessler 1759-ben egy Sedlmayr által díszített épület homlokzati-, vagy fülkeszobrának a kivitelezésén dolgozhatott, mert Sedlmayr mellett Kaspar Schaffner, az ácsok céhmestere volt a gyermeke két keresztszülője.
Johann Payr Sedlmayrnek dolgozott a győri jezsuita templomban 1753-ban és 1757-ben mindkét alkalommal, valamint utóbbi évben Deutschkreutzban, és 1757-től Klostermarienbergben, végül rövid ideig Kőszegen is. Ott halhatott meg 1760. január körül. Robelt özvegye egy-két hónappal a férje, és Maria Ehlnerin halála után mehetett férjhez Kesslerhez, akinek a csecsemő fia miatt biztos, hogy nem vártak sokat a házasságkötéssel. Az első közös gyermekük, Anna Margaretha Kesslerin keresztszülője Sedlmayr volt a feleségével (91), s ő volt a tanúja Joannes Payr Esther nevű leányának a házasságkötésekor is (92). Ignaz Kessler és a felesége 1763-ban, pár nap különbséggel halt meg (93).

Lorenz Robelt polgári szobrász 1732-ben kapott polgárjogot Sopronban (94). 1734-ben még csak 1 ft adót fizetett (95). A gyér megrendelések miatt máshol és másoknak is dolgozott, utóbbi esetben segédi bérért. A város kétszer rendelt meg tőle munkát: 1742-ben és 1746-ban. Első alkalommal nem részletezték, hogy mivel bízták meg. Másodszor oltárkép belső keretét, 16 sugaras dicsfényt, egy egyszerűbb és két volután ülő puttó által tartott, háromágú gyertyatartót készíttettek vele 29 ft 54 krajcárért (96). Ez a munka és a munkabér is pontosan megegyezik azzal, amit Fertőrákoson a kastélykápolna nagyobbik oltárára készített, és ki is fizetettek neki (97) így lehetséges, hogy a város a kisebbik oltárra ugyanazt rendelte meg tőle, mint a püspökség a nagyobbikra. Hogy több aranyozott faszobor készült Fertőrákoson, mint amennyi a kápolna két oltárára és a kályhákra került, azt egyrészt az 1784-ben felvett leltárból tudjuk, amely a sekrestyében két használaton kívüli szobrot írt össze (98), másrészt onnan, hogy még a leltár előtt átkerült a püspöki palotából a fertődi plébániatemplomba egy Szent Flórián- és egy Szent Kajetán-szobor, valamint egy feszület (99), ami Robelt és Payr munkája lehetett. Robelt alkothatta a fertőszéplaki Mindenszentek-templomban Xavéri Szent Ferenc konzolra helyezett szobrát, Kessler pedig a keresztelőkutat, melyet 1760-ban már nem ő, hanem egy másik soproni mester aranyozott (100).

Robelt és Schweitzer eddig közzétett adatai is pontatlanok, ami téves következtetésekhez vezetett. Csatkai Endre és Dávid Ferenc szerint Lorenz Robelt 1750-ben halt meg. Az özvegyét 1751-ben Johann Georg Schweitzer bajor kőszobrász vette el, aki már 1752-ben szerepelt a soproni anyakönyvekben (101). Schweitzer névvel e korai években azonban nem az anyakönyvekben, hanem a kamarási elszámolásokban találkozunk. Ott azt olvassuk, hogy 1751-ben Georg Schweitzer kapott munkát a várostól, ő Johann Georg apja is lehetett, aki 1765-ben (102), Johann Georg Schweitzer pedig 1767-ben lett soproni polgár (103). Robeltnek 1750-ben legfeljebb egy vele azonos keresztnevű fia halhatott meg, ugyanis 1757. június 29-én egy csecsemőkorú fiacskáját temették el Sopronban. Az anyakönyvben még ekkor sem jegyezték meg róla, hogy már nem él (104). Az özvegye sem említette a végrendeletében a férje halálának az időpontját, csak a férje szegénységét, ami miatt a temetésére kölcsönt kellett felvennie. Robelt gyerekei közül azért emelte ki egyedül Eleonórát, mert 1779-ben, amikor a végrendelete készült, már csak ő élt az első házasságában született gyermekeik közül, és ő is örökölt tőle a második házasságban született két gyerekével együtt (105). Katharina Schweitzerin 1779-ben halt meg, 68 évesen (106).
Lorenz Robelt Fertőrákos után többször kivitelezett Sedlmayrnek: 1753-ban és 1757-ben Győrben, a jezsuita templomban, majd Deutschkreutzban és Klostermarienbergben, az ottani plébániatemplomokban. Bizonyára Kópházán is jutott neki aranyozási vagy díszítményfaragási feladat a búcsújáró templomban, valamint Győrben, a ferences templomban. A két utóbbi helyen Lukas de Schram berendezésterveit kivitelezte Sedlmayr a mestertársaival és a műhelyével, valamint stukkómárványozási munkát végzett. Mivel Robeltnek a fertőrákosi püspöki nyaralóban, a fertőrákosi plébániatemplomban és a Soproni Múzeumban is maradt fenn néhány aranyozott szobra, illetve figurális munkája, van viszonyítási lehetőség további műveinek a beazonosításához. Lorenz Robelt valószínűleg Klostermarienbergben halt meg 1759. október-november körül, ahol Sedlmayr Padovai Szent Antal-mellékoltárát kivitelezte többedmagával. Nem szerepel a neve a soproni halotti anyakönyvekben. Eleonóra lányát 1761-ben id. Johann Nikolaus Mnych kőszobrász vette feleségül és 1762. július 13-án Sedlmayr már a gyermeküket keresztelte (107).

Johann Georg Schweitzer az 1750-es évek első felétől Sopronbánfalván, 1760-tól 1763-ig Kőszegen dolgozott, ahol 1762-ben szerződést kötöttek vele 6 síremlékre való relief-méretű Stáció-jelenet elkészítésére. Ezek a kőszegi Kálvária-templom körfalába helyezve maradtak fenn (108).

Schweitzernek mindössze két dokumentumokkal is alátámasztható munkáját ismerjük: a kőszegi medalionos keretekbe komponált Stáció-jeleneteket (1762–1763) és a ruszti plébániatemplom főoltárára készített tabernákulumát (1774), utóbbit Sedlmayr aranyozta (109). Elsőként Dávid Ferenc kísérelte meg beazonosítani a bánfalvi és a kőszegi szobrait, azonban kevés információval rendelkezett a soproni szobrászokról és a köztük lévő mester-segéd kapcsolatokról. Pl. Kőszegen és Sopronbánfalván Schweitzer nem egyedül dolgozott. Kőszegen már vele volt Anton nevű fia mint inas, majd legény, s Sedlmayr kőszobrász segédei is. Bánfalván is több mester alkotta a Kálvária-lépcső szobrait, akik között szintén voltak Sedlmayr- műhelytagok. Csatkai után Dávid Ferenc is neki tulajdonított egy aranyozott fa Betlehem-szoborcsoportot és egy Jó Pásztor-reliefet, és a Betlehem-jelenet alakjait vette alapul a kőszobrok stíluskritikai eszközökkel való beazonosításához, abban a tudatban, hogy a Jézus imádása-szoborcsoportot egyetlen mester alkotta. A Betlehem-szoborcsoport a Szent Mihály-templom Háromkirályok-oltáráról került a péri római katolikus plébániatemplomba, a fa reliefet pedig a Voss Árvaház folyosóján találták meg, a Szent Mihály-templom kiselejtezett barokk márvány szószékének a hátlapját díszítette (110). A szószéket Schweitzer készíthette, hiszen csak ő helyezhette a hátlapjába a Jó Pásztor reliefet, amely Johann Nikolaus Mnych 1752 körüli, tehát nagyon korai munkája. A két Mnych Sedlmayrrel is dolgozott. Példa rá id. Mnychnek a baumgarteni pálos kolostor búcsújáró templom középső homlokzati fülkéjében fennmaradt kőszobra (Remete Szent Antal, 1762) és a főoltáron Remete Szent Antal térdelő stukkószobra. (1762-63).

A templom főoltárát kivitelező ifjabb Mnychnek pedig egy térdelő Remete Szent Pál stukkószobra és a Keresztre feszített Krisztust sirató szoborcsoportja, melyet 1762-től Ignaz Kesslerrel kivitelezett (Krisztus a kereszten, Szűz Mária, Mária Magdolna, Szent János). Ugyancsak ifj. Mnych műve a három stukkórelief az oltár hátlapjában és az általa tervezett oromzat Atyaisten figurája (a reliefek és a többi oromzati dísz kivitelezésében Romuald Laschak pálos szerzetes testvér segített neki) (111). Magát az oltárt Andreas Sedlmayrrel tervezhette, hiszen az ő segédje volt a két Mnych és Kessler.

A Betlehem-szoborcsoportot – ahogy a sopronbánfalvi, valamint a kőszegi kálvária-lépcső szobrait – sem alkothatta egyedül Schweitzer. Előbbit valamelyik Szent Mihály-templom felszerelésével kapcsolatos jótékonysági gyűjtés során ajánlhatták fel a templom díszítése céljából, eredetileg azonban Sedlmayr műhelyének a 25 éves fennállása alkalmából készült, mely számot és a 65. születésnapot felírták az áldozati bárány hátára, a későbbi aranyozások azonban elfedték, csak a legkorábbi fotón fedezhetők fel.

A szoborcsoport mesterei közül négynek a stílusa azonnal felismerhető, ha valaki látott már tőlük oltárszobrot: Stephan Sedlmayré, id. Johann Michael Parisé, Nicolaus Mnyché és Johann Nikolaus Mnyché, akinek a nevét az osztrák műemléki kutatók következetesen Nikolaus Minichnek írják, miközben nem tudnak róla, hogy Sopronban két azonos keresztnevű Mnych működött..

A Jézus imádását összevont jelenetben ábrázoló mű 1785 körüli keletkezési idejét erősíti, hogy Andreas Sedlmayr figurája helyett a legidősebb fiáé került a mű középpontjába (feltehetően innentől kezdve vehetett részt az apja mellett a műhely vezetésében), s valamennyi idősebb mesternek szerepel a mesterré vált fia egy-egy figurával, illetve, ha volt már szobrászatot tanuló, vagy szobrász végzettségű unokája, akkor ő is. Szent József alakját Stephan Sedlmayr faragta, Máriát a gyermek Jézussal pedig az apja, Andreas Sedlmayr. Petrus Andreas Sedlmayré a Jézus előtt térdre ereszkedő és Michael Joseph Sedlmayré a jobb szélen térdelő pásztor. A mű egyik felét – egyetlen szobor kivételével a teljes jobb oldali részt – a Sedlmayr család férfi tagjai alkották, így biztos, hogy a kiemelt helyre került Szent Józsefet faragó Stephan Sedlmayr kezdeményezésére készült a Betlehem. Máriától jobbra Johann Nikolaus Mnych pásztorát látjuk, nyakában egy báránnyal (v. ö.: J. G. Schweitzer szószékén a Jó Pásztor-relieffel.) Ő a soproni pályakezdésétől Sedlmayernek dolgozott.

Máriától balra, a szerecsen királyt ifjabb Michael Paris alkotta. A Mária előtt térdelő király id. Nicolaus Mnych, a mögötte ülő király pedig id. Johann Michael Paris munkája. Ez utóbbi a legbonyolultabban faragott figura, igazi rokokó munka, pedig a Betlehem akkor készült, amikor a mű megalkotásában résztvevő polgári festő és szobrász családok harmadik generációjának a tagjai is elkezdték a működésüket (illetve Paris unokája az inaskodást). Bal oldalt a két király közötti gyermekfigura valószínűleg a legifjabb Mnych munkája (Johann, szül. 1765, Sopron) (112) s csak a szereplők mögötti épület és rajta a dicsfény a felhőkkel és a puttókkal lehet Johann Georg és Anton Schweitzer faragása, ha ők is részt vettek a mű megalkotásában. Míg a többi kőszobrász rendszeresen készített fa- és stukkó oltárszobrokat is, Georg Schweitzer és a fia nem, így érthető lenne, hogy miért választották a technikailag legegyszerűbb műrészlet kivitelezését. Anton Schweitzer 1779-ben felvételt nyert a bécsi akadémia szobrász szakára (113), de – az anyja végrendelete szerint – már abban az évben tüzér lett. Hogy meddig volt katona, nem tudjuk, azt azonban igen, hogy 10 éves kora óta az apjával faragta a köveket. A Betlehemet alkotó szobrászcsaládok tagjainak – ha nem is mindig feltűnően, de – eltérő a stílusa, ahogy jól láthatók a stíluskülönbségeik a fennmaradt kő- és faszobraikon, reliefjeiken is.

Éppen a stíluskritikai összehasonlítás győz meg bennünket arról, hogy a szoborcsoport az Andreas Sedlmayr műhelyébe és mesterkörébe tartozó, soproni polgári festők és polgári szobrászok közös műve, és arról is, hogy a munkakapcsolaton túl tartós barátság alakulhatott ki közöttük.

Johann Georg Schweitzer ugyancsak többször dolgozott Sedlmayrrel, pl. 1752-ben és 1756-ban a város megrendelésének teljesítésén, valamint 1774-ben Ruszton. 1759 és 1762 között a kőszegi Kálvária templomba vezető lépcső szobrait ugyancsak Sedlmayr segédjeként kivitelezte harmadmagával. Kőszegen a hat Stáció-jelenetet ábrázoló kőreliefje közül az első – Krisztus elfogatása – szinte teljesen, a Krisztus keresztre szegelése-jelenet pedig részben Johann Nikolaus Mnych munkája, aki 1762-ben az apjával együtt volt Sedlmayr segédje Baumgartenben. Nyilván egyetlen év alatt csak segítséggel lehetett hat különböző témájú, sokalakos kő relieffel elkészülni. A két Mnych oltárszobrait és ezeket nézve kiderül, hogy nem Schweitzer, hanem ők, de főleg Johann Michael Mnych volt az, aki a sűrű szakállak, göndör fürtök megformálását a Jakob Christoph Schletterer márványszobraira is jellemző, sok aláfúrással oldotta meg. Ifjabb Mnych az alkotója a sopronbánfalvi Remete Szent Pál-, Remete Szent Antal- és Szent Jeromos- szobornak, valamint a kőszegi Remete Szent Pálnak és a baumgarteni pálos kolostor templomában az oltár bal szélén látható, térdelő pálos remete szobornak. A baumgarteni Szűz Mária-szobor eleganciája és plasztikus drapériája alapján (a fejét ifj. Mnych alkotta) Kessler műve lehet Sopronbánfalván Alexandriai Szent Katalin alakja. A kőszegi bibliai jelenetes reliefeken jól látszik, hogy mekkora a felkészültségbeli különbség a két Mnych és Johann Georg Schweizer között. Schweitzer sokat tanulhatott tőlük, valamint Kessler idealizáló kifejezésmódjából. A sokalakos Betlehem-szoborcsoport kapcsán reálisabbnak tűnik az, hogy Schweitzer intézte el, hogy a Betlehem a Szent Mihály-templomba kerüljön, és ott is maradjon. Talán ő adta át a szoborcsoportot is az egyház képviselőjének, és a nevét feljegyezték az ajándékozók közé, ezért maradt meg az ő neve a soproniak emlékezetében. A Szent Mihály-templom krónikása, Michel János 1851-ben, a Betlehem újraaranyozásakor már a felajánló mestert azonosította a mű alkotójaként.

Joannes Klischovits kisszebeni származású asztalosmester 1732-ben kapott polgárjogot Sopronban (114). A feleségét Anna Máriának hívták. 1734-ben már 5 ft adót fizetett a bevétele után, és az első körzetben bérelt házrész után is, később már saját háza birtokolt. Az ő gyermeke lehet az a soproni Joseph Glichovitsch (?), aki 1753-ban felvételt nyert a bécsi képzőművészeti akadémia építész szakára (115). Joannes Klischovits jó szakember lehetett, az aranyozáshoz is értett, tehát nem egyszerű asztalos, hanem műbútor asztalos volt. 1753-ban ugyanazon császári portré (Csatkainál Mária Terézia portréja) keretén dolgozott Sedlmayrrel a soproni tanács megrendelésére. Klischovitschnak a díszítmények nélküli keret elkészítése és feketére festése volt a feladata, valamint egyéb asztalosmunkák. Mindezekért 30 Ft-ot kapott (116). A fertőrákosi munkája után is részt vehetett Sedlmayr oltárainak a megépítésében, például 1762-ben, amely évben Sedlmayr és a felesége volt a leányának a keresztszülője (117).

Ebben az évben Sedlmayr az alsópatyi kastélykápolnában készített oltárt, amelyről Stephan Schaller oltárképét (Mária születése) később a felsőpatyi Kisboldogasszony-plébániatemplomnak ajándékozták. Andreas Sedlmayer fiai kétszer dolgoztak ebben a templomban: ők készítették a mai főoltárt az összes díszítményével, beleértve a két egész alakos szent szobrát is, valamint a szószéket. A templomban többször volt belső átalakítás és kisebb építkezés, s eddig nem sikerült helyesen rekonstruálni az oltárok keletkezési idejét, mert a Canonica vizitációkban, amelyeket alapul vettek hozzá, azonos témájú oltárok szerepeltek. Sem a mai főoltár, sem a mai mellékoltár nem készülhetett 1758 előtt, noha Schaller éppen abban az évben festette az előző főoltárra a mai mellékoltáron látható képét (118).

Csatkai Endre a Sedlmayr munkásságát tárgyaló írásaiban az 1753-as győri szószék aranyozását és a soproni tanácsháza nagytermében lévő császárportré nagyméretű keretének a díszkeretté alakítását gondolta a mester magyarországi tevékenysége kezdetének (119). Sedlmayrt azonban a város már a fertőrákosi munkája után megbízta egy-egy kisebb feladattal. Kezdetben a működési engedélye szerint, szükség esetén azonban attól eltekintve. Talán ez utóbbi esetek azok, amikor a tanácsi jegyzőkönyvben, vagy a kamarási elszámolásban nem sorolták fel tételesen, hogy milyen munkáért fizettek neki. 1747-ben még nem említették a nevét, pedig egyedül ő lehetett az a „festő” Sopronban, akinek a kőfaragók egyesülete előtt egész télen megszemlélhető, három női királylány szent szobrának a kifestéséért 3 Ft-ot fizettek (120). Ez a megrendelés talán azért született, mert Sedlmayrnek sikerült elfogadtatnia magát a kőművesek és kőfaragók céhével, elsősorban annak köszönhetően, hogy Fertőrákoson lemondott a céhmester javára a kastélykápolna oltárépítményének a kivitelezéséről. A következő évben – 1748-ban – Sedlmayr 2,70 ft-ot kapott a várostól három oszlop díszítőfestéséért (121). 1748-ban a Harkára telepedett és ott népes műhelyt fenntartó és vezető Lukas de Schramtól (122) rendelték meg a soproni Szent Jakab-kápolna felújítását és oltárának a helyreállítását, melyre új oltárképet is kértek. Schram a rövid határidő és az oltárkép megfestésében való részvétele, valamint a kópházi búcsújáró templomban megkezdett, és máshol is folyamatban lévő munkái miatt (123) aligha tudott volna külső segítség nélkül megfelelni a város kérésének. Sedlmayr abban az évben Sopronon kívül végzett munkákért 30 ft-ot, a következő évben pedig Harkán végzett munkáért 66 ft-ot kapott a város kasszájából (124).

Hivatalos tanácsi megbízásai ellenére Sedlmayr 1750-ig nem fizetett, vagy csak a legkisebb adót fizette Sopronban, s később is kimaradt egy-egy év az adózásból. Ilyenkor az év nagy részében a bécsi műhelyében dolgozhatott az ottani megrendeléseinek a teljesítésén, és egy következő Sopron környéki munkáját készítette elő. 1752-ben például egy város környéki munkáért 38 rajnai ft-ot fizettek neki (125). Ez a munka a kópházi búcsújáró templom látványos belső díszítésével függhetett össze, mert 1753-ban a városháza császárportréjának a keretét aranyozta és ezüstözött, áttört faragvánnyal szélesítette, s mindezért 40 rajnai ft volt a munkadíja (126). 1754-ben ugyancsak a város megrendelésére egy nemes tanácsosnak 13 ft-ért festési munkát végzett (127), 1756-ban pedig 9,85 ft-os számláját egyenlítették ki (128). Mindezekből az apró bevételekből Sedlmayr még nem tudta volna eltartani a családját, és nem vállalhatott volna komolyabb munkát sem. Soproni megrendeléseinek a munkadíjából legfeljebb egy következő kisebb munka anyagköltségét és a segédei étkeztetését, szállítását és szállását volt képes fedezni.

Utóbbi költségeket 1753 tavaszán a győri jezsuiták még megtérítették neki, amikor a Szent Ignác-templomban az akadémiai végzettségű, pozsonyi származású, de újra Bécsben élő Ludwig Gode szobrász (129) szószékét és az ő boltozati ív- és faldíszítő faragványait, valamint az olvasó oldalon az öt kannelúrázott, két szintet átfogó stukkó pilaszter fejezetét aranyozta, és a szentély előtt, valamint a szószék mögötti kápolna mennyezetén stukkókat javított (130). 1757-ben, az év eleji fagyok elmúltát követő másfél hónapban ugyanott Jacob Burckhardt orgonáját és annak szobrászi díszeit aranyozta négy segéddel, és a padlótól a mennyezetig stukkómárvánnyal borította be a karzat falait (131). Míg e munka első szakaszában polgári festőként írta alá a szerződését, ugyanezen év októberében a kifizetési bizonylaton az aranyozó mesterségét is feltüntette. Mindez azt mutatja, hogy 1757 nyarán, a két győri szerződéses munkája közötti időszakban sikerült legálisan kibővítenie a soproni vállalkozását. Sedlmayr ekkor zárhatta be végleg Bécsben, és nyitotta meg Sopronban a műhelyét (132).

JEGYZET ÉS IRODALOM

1 PIGLER: Szent Ignác templom 31., 78–80.
2 STORNO: Soproni festészet 46–47.
3 CSATKAI: Soproni szobrászat 538.; CSATKAI: Sedlmayer András 8.
4 BÁN: Sopron egyháztörténete 247., 280., 369.; BÁN ET AL.: Soproni katolikus konvent 198., 227.
5 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 137–138., 140., 196., 198., 464–465., 496.
6 GARAS: Magyarországi festészet 201–202.
7 AGGHÁZY: A barokk szobrászat Magyarországon 274.
8 VALKÓ: Fertőd 132.
9 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 566–567. és 104–109. sz. jegyzet.
10 FREY: Das Burgenland 49–80.; GENTHON: Magyarország művészeti emlékei 30.; DEHIO: Burgenland 153–154.; SCHÖBEL – STEINER: ÖKT 145–148.
11 Lukas de Schram a szülővárosában, Trierben építészetet tanult. 1722. nov. 30-án beiratkozott a Bécsi Egyetemre, bölcsészet szakra. Matrikel der Universität Wien VII. 195.
Az egyetemi tanulmányaival párhuzamosan, 1726-tól a képzőművészeti akadémiát is látogatta, ahol történelmi festészetet, s talán némi szobrászatot is, valamint épülettervezést, majd Daniel Grannál freskófestészetet tanult, jóllehet a matrikulában csak 1728-ban szerepel a neve, amikor a történelmi festő vizsgájára jelentkezhetett, ami a freskótanulmányok előfeltétele volt. BUZÁSI: Források 243–244. Nr. 540. 1734-ben fejezte be a tanulmányait, ami után a gráci ferencesek Maria Treu templomában monumentális belsődíszítési munkába kezdett. Közben báró Peter Anton Hildeprand de Prandau bécsi palotájába került építési felügyelőnek. 1738-ban egyszerre volt udvari festő és udvari építész, de a Szent Lukács festőcéh az évi átfogó ellenőrzésekor elég volt számára a Bécsi Egyetem védelme. MRAZ: Wiener Akademie 79. („Lucas Schram aus dem Reich, ist zugleich Ingenieur, Mag. phil, unter Universitätsschutz, betreibt”.) Bécsben a három gyermeke közül kettő, és a felesége is meghalt. 1740-ben újranősült. 1742-ben azonban váratlanul meghalt az anyósa és Christophorus nevű, katonai pályára szánt fia (mindkettőjük halálát Sopronban is bejelentette), majd a báró felesége is, aki valamennyi gyermekének a keresztszülője volt. Vesd össze: PROKOPP: Lukas de Schram 240–241. Schram ezután költözött Sopronba a feleségével és egyetlen életben maradt leányával. Vállalkozása valószínűleg példa nélküli a korabeli Magyarországon: az épületek tervezésétől a kivitelezésükön át a teljes berendezés megtervezéséig és legyártásáig, a belső terek fal- és olajképekkel való díszítéséig mindent átfogott, emellett maga is kivitelezte az olajkép- és freskóterveit. Amelyik céhtől független festőt és szobrászt nem Sedlmayr foglalkoztatta Sopronban, annak ő adott munkát Harkán és fordítva. A két műhely között Schram haláláig Stephan Schaller volt az összekötő kapocs. Schramnak és Sedlmayrnek volt köszönhető, hogy 1765-ben enyhíteni kellett a szigorú létszámkorlátozáson, és új szabályozókat alkotott a város, így több festő és szobrász telepedhetett le Sopronban. Az 1760-as évek elejétől az ő tevékenységük sikerének tekinthető, hogy a helyben készült festészeti és szobrászati művek színvonala megnőtt, és a soproni mesterek a városon kívül is sokfelé dolgoztak. Schram és Sedlmayr műhelyében a mesterség oktatása mellett művészeti képzés is folyt. Schauer Izabella például naponta elkísérte a Schramnál dolgozó apját Harkányba, ahol szabadon rajzolhatta az antik gipsz(szobrokat)másolatokat és a műhelyben készült, vagy Schramnál látott festményeket. Vázlatfüzetében több soproni festő- és szobrászsegédet, köztük az apját és Schallert is megörökítette. A kivitelező mesterek portréi Schram egyes olajfestményein, pl. a soproni Szent Jakab oltárképén is feltűnnek. Lásd Soproni Múzeum, Schauer Izabella vázlatfüzete. Vesd össze: CSATKAI ET AL: Sopron és környéke 140.
12 Sedlmayr sokoldalú tevékenységére a pejoratívan hangzó „ezermester” jelző használata a mai napig nem kopott ki a szakmai köztudatból. Az alapját az a tévedés adta, hogy egy Sedlmayrt és feleségét ábrázoló, a műhelyben született portré-párt Csatkai Sedlmayrnek tulajdonította. CSATKAI: Sedlmayer András 456.; ECSEDY: A fertőrákosi kastély 567.
13 MRAZ: Wiener Akademie 51–45.; 78–83., 89–93. és 159. sz. jegyzet; RÓZSA: Vándorkönyvek 223–268.; TUZA: A céhtörténeti kutatás problémái 76–81.
14 TUZA: Állami céhszabályozás, 115–120.; SUCHÁNEK: Zlacení soch 182–194.; HASLINGER: Die Akademie in Wien 7–12.; VOCELKA: Reform und Reaktion.
15 MNL GyMSMSL IV. 1003/a. Sopron Város Tanácsának iratai, Tanácsülési jegyzőkönyvek (a továbbiakban: Tjk.) 1762. Nr. 205. „A. Sedlmayr alr Bnnr Stadt. Würtschafter sein Jahr Solarium nebst dem, auf ds gold geschlagenen Deputat von 1tem Jan: bis letzten Dezember 1761 in Quittung mit 225”.
16 MNL GyMSMSL Tjk. 169, 1760: 55., 66., 84., 129–130.; 1761: 4., 44., 48., 55., 67., 68., 93., 113–114., 126.
17 MNL GyMSMSL Tjk. 176. 1767. 3. 26. „Sedlmayer Andreas wird Stadtkammer.”
18 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei, Kereszteltek anyakönyve, 1784. febr. 4.; MNL GyMSMSL IX. 3. Sopron városi céhek iratainak levéltári gyűjteménye, Magyar vargák mesterkönyve 1783: 144–147., 151., 354. Uo. 1783–1785: 95., 225.; Magyar cipész céh mesterkönyve: 42., 129., 148–149. (1783).
19 GARAS: Magyarországi festészet 251.
20 MNL GyMSMSL Tjk. 1746. jan. 12. 57.
21 StAF Briefprotokoll 1662–1787. 129.; Quartieranlagsregister, 1720–1748. 173.; StAF SP 77. Steuerregister 1738. 215. Itt szeretnék köszönetet mondani Lutz Schneider friedbergi levéltár igazgatónak, aki a levéltár felújítás miatti ideiglenes elköltöztetése ellenére is fogadott és a segítségemre volt.
22 StAF Briefprotokoll 1734. május 6. (Beurkundung durch den Magistrat), Lehrbrief: „Sedlmayr Andreas, Sohn von Sedlmayr Georg und Anna Maria, Fischer. Sedlmayr hat bei Reismiller Johann, des äußeren Raths Baumeister und Maler ab dem 06. 05. 1730. gelernt.”
23 StAF Ein hir gezeug 1759–1810: 1785. május 14. 54.; Steuerregister 1847. 283.; Heimatsrecht 1854. 256.
24 MNL GyMSMSL Tjk. 1746. jan. 12. 58.
25 THIRRING: Sopron városa 265.
26 MNL GyMSMSL 1009. c. Sopron Város Kamarási Hivatalának (Kammer-Amt) iratai, Kamarási számadások (a továbbiakban: Kamarási számadások), 1746. 13. „Andreas Zetlmayr seiner Profession ein Mahler 46,60 erlegte”.
27 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Halotti anyakönyv, 1785. szeptember 26.
28 StAF SP 77, 1733 a. 203 és 1733 b. 205.; SP 80 Steuerregister 1738. 211.
29 StAF SP 80 Steuerregister 1740. 222.
30 Anna Margaretha Sedlmayrin a végrendelete elején megemlítette, hogy 24 éve házas Andreas Sedlmayrrel. MNL GyMSMSL 1003. bb. Oe. Testamenta, Lad. 1766. Nr. 628. 1766.
31 Schreyer freskótechnikával dolgozott, medalionjaiba élet- és tájképeket festett, ami akkor nagy feltűnést keltett. A stukkó- és márványkészítéshez is kiválóan értő Johann Gabriel Schreyer díszítőfestő munkássága még feldolgozatlan. Valószínűleg e munka után nyitott saját műhelyt Bécsben. LORENZ ET AL.: Geschichte 347–348.
32 Johann Georg Schreyer aranyozó és felesége, Maria Anna. data.matricula-online.eu.: Wien/Niederösterreich (Osten): Rk. Erzdiözese Wien, St. Ulrich, Taufbuch 1734–1738. 1737. okt. 14. és uo. Taufbuch 1738–1740. 1939. dec. 30.
33  Wenzel Lorenz Reinernek (Wenzel Václav Vavřinec) ez az egyetlen ismert műve Ausztria területén. Talán Sedlmayr hagyatékából származik az a rajza, amely a prágai Szent András-templom mennyezetképéhez készült és később a Soproni Múzeumba került. A rajzot Sedlmayrnál használhatták a díszítőfestő tanulók, mert négyzetrács került rá, ami nem a cseh művésztől származik. Schallernak ez a rajz adhatta az ötletet 1768-ban (és nem 1773-ban) a nagysimonyi plébániatemplom főoltárára festett Szent András oltárképéhez. CSATKAI ET AL.: 422., 394. kép. Irodalom: PREISS: Motivy Orfea PREISS: Václav Vavřinec Reiner.
34 LORENZ ET AL.: 347–348. 1712-ben a Tiefer Grabenen vett házat a feleségével, Katharinával (Am Gestade 3-7.), mely 1805-ig a Hagenmüller-család birtokában maradt. 1724–26-ban Daniel Gran freskóművének a kivitelezésében vett rész a bécsi Schwarzenberg palotában. CZEIKE: Historisches on-line Lexikon. 1732-ben Trogerrel dolgozott Altenburgban. FÜHRER: Zur Frage 80. 1731. szept. 11-én halt meg. data.matricula-online.eu.: Wien/Niederösterreich (Osten): Rk. Erzdiözese Wien. St. Ulrich. Sterbebuch. 1731. szept. 11. Johann Georg Haggenmüller Marmolierer, 53 Jahre. THIEME – BECKER: Allgemeines Lexikon 37 (Balthasar Haggenmüller)., POLLEROS: FÜRSTEN ADAM 40. (54. kép). A 19. században osztrák állami művészeti kitüntetést is elneveztek róla.
35 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Kereszteltek anyakönyve. 1765. jan. 31., 1765. május 13., 1765. szept. 11., 1765. nov. 4., 1766. márc. 12.
36 MNL GyMSMSL 1003. bb. Oe. Testamenta, id. forrás 1766. Anna Margaretha Sedlmayrin halála: GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Halotti anyakönyv, 1766. júl. 28. (Csatkai csak az évszámot publikálta.)
37 Pl. STORNO: Soproni festészet 36. (fotó) és 37.; CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 412.
38 A német nyelvű, vésett felirat szinte teljesen kopott állapotát Varjú Elemér említette 1898-ban, a soproni síkövekről írt tanulmányában. VARJÚ: Soproni sírkövek 363.
39 Stephan Sedlmayr polgári szobrász. A mesterséget Bécsben és Bajorországban tanulta, fával és kővel is dolgozott. A bajor hatás főleg a festett faszobrain és a rokokó oltárdíszítményein érződik. Munkássága feltáratlan.
40 N. MÉSZÁROS: Festészet Győrött 135.
41 JASCHMIN: Die Wiener Hofbefreiten 144–146.; MRAZ: Wiener Akademie 52–60.
42 A polgári, azaz céhen kívüli mestereknek és az akadémiát végzett, de akadémiai tagságot nem nyert művészeknek két segédjük és két inasuk lehetett. MRAZ: Wiener Akademie 90–103.
43 Lukas de Schram az egyetlen leányát orsolyita apácának szánta. 1744-ben házat vett a felesége sógorától, Dobner Sebestyéntől (a soproni polgármester, Dobner Ferdinánd testvérétől) a mai Orsolyita téren. Az orsolyita templom megépítéséig nyilvános imahelyet kívánt építeni benne, ami ellen az építész céh hevesen tiltakozott. Schramot kénytelen volt a tanács felszólítani a ház állapotának a visszaállítására és eladására. Mivel az eladási ár 25%-át még 1746 nyaráig sem fizették ki neki, Schram megtartotta a házhoz tartozó földeket és Harkába költözött. MNL GYMSSL Tjk. 1746. 190–191. Ott építette fel a műhelyét, és ott élt a feleségével, aki a férje halála után sem költözött vissza a városba. Vesd össze: PROKOPP: Lukas de Schram 241. és CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 219.
44 MRAZ: Wiener Akademie 90–103.
45 MNL GyMSMSL 1008. cc. Sopron Város Adópénztárának iratai, Grundbuch, Haus- und Vermögenbuch (a továbbiakban: Grundbuch) 1749.
46 MNL GyMSMSL Kamarási számadások, 1749–52, 1755–56. Empfang von Gemeiner Stadt=Kalck-Gruben, 3–4. fertály.
47 Vesd össze: MNL GyMSMSL Grundbuch 1765/66. 92. és 1766. Nr. 139. Itt részletesen leírják a már részben átalakított ház beosztását: előcsarnok, első kamra, mellette 1 szoba, hátul 1 szoba, második kamra, pince, a tetőtérben 2 szoba, 1 konyha, 1 kamra, összesen: 129,40 m2.
48 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Házasultak anyakönyve, 1766. nov. 1.
49 Uo. Kereszteltek anyakönyve, 1769. március 15. és 1770. augusztus 14.
50 Michael Joseph Sedlmayr többször volt keresztszülő az édesanyjával, s minden esetben a Michael keresztnevét jegyezték be az anyakönyvekbe. Lásd pl. uo. Kereszteltek anyakönyve 1777. dec. 13. Dna Elisabetha Sedlmayrin és fia, Michael, Franciscus Düll Hortulaneus és Elisabetha gyermekének a keresztszülője; 1787. ápr. 4. A fia, Michael és az anyja, Elisabeth Franciscus Tühl kertész és Barbara nevű felesége gyermekének a keresztszülője.
51 MRAZ: Wiener Akademie 66–68.; 99.; JÁVOR: Céhbeliek és akadémikusok 66.
52 Jakob van Schuppen akadémiai igazgató működési szabályzata 1726-ból. MRAZ: Wiener Akademie 74–87., 90–103.
53 Andreas Felix Altomonte az apjánál festészetet, Bibionétól építészetet és Donnertől szobrászatot tanult, s 1726–1728 között elvégezte a bécsi akadémiát is. BUZÁSI: Források 87. Nr. 7. Császári mérnökként az ő feladata lehetett többek között a győri Frigyláda-szobor kiviteleztetése. Pályáját Donato Felice Allio császári építész és annak fia egyengette, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolt az egész Altomonte család. Andreas már 1737-ben keresztszülője volt Claudius Alio Mahler és Margaretha gyermekének. data.matricula-online.eu.: Wien/Niederösterreich (Osten): Rk. Erzdiözese Wien, St. Stephan Taufbuch 1736–1738. 151. 1739. február 17-én feleségül vette Francesco Andrea Sebastiano építőmester Maria Francisca nevű leányát. Uo. Trauungsbuch 1737–1939. 285. Az ebből a házasságából származó fiát, aki 1741-ben 9 évesen meghalt, Franz Allionak keresztelte. A tanújuk Alberto Camesini volt. Uo. Bahrleibuch 1741. okt. 2. Donato Felice Allio 1733-ban Bartolomeo Altomonte leányának – Uo. Taufbuch 1733. okt. 26. –, Martino, majd Andreas Atomonte pedig Claudius Allio udvari festő két gyerekének volt a keresztszülője. Uo. Taufbuch 1734. júl. 31. és 1735. ápr. 25. Andreas Altomonte a szakirodalom szerint 1738-tól, a házassága évétől szerepel császári udvari színházi mérnökként, és 1742-ben szignálta először egy rajzát színházi rajzolóként (színpadkép- és díszlettervező). Az 1762-ben született gyermeke keresztelésekor császári és királyi mérnök, és a „Különböző Művészetek Építésze”címeket viselte. Uo. Taufbuch 1762. dec. 3. Életműve máig feldolgozatlan. Irodalom AURENHAMMER: Martino Altomonte 118.; ETZLSTORFER: Ölskizzen 82–83.
54 1739. jan. 15-én a trencséni Joseph Ferdinand Hattalovics, 1739. október 21-én pedig az ugyancsak trencséni Georg Joseph Intibus kezdte meg Johann Gabriel Schreyrnél a kötelező gyakorlatát. Az akadémiai matrikulában Schreyer lakása a Hofburghoz tartozó, ún. baduskisches Hausban, az 5. emeleten, a műhelye pedig a Burgplatzon (ma Heldenplatz) álló Burghausban volt. BUZÁSI: Források 140., 154–155. Irodalom: MRAZ: Wiener Akademie 52–65.
55 Sedlmayr vezető aranyozói megbízásáról csak az első évi munkadíjának az 1746. ápr. 28-diki elszámolása és kifizetési bizonylata alapján tudunk, mert utóbbiban megnevezte a titulusát. ECSEDY: A fertőrákosi kastély 567., 105., 107. sz. jegyzet
56 GARAS: Magyarországi festészet 251.
57 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 200.
58 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 320. Irodalom: VERESS: A soproni Mária-oszlop 337–351.
59 Sedlmayr mindig betűszedővel dolgozott a feliratos táblák elkészítésekor. Sopronban különösen jó barátságba került Joseph Sieß tipográfussal és betűfaragóval, valamint a feleségével, Clara Bilatoviccsal, akiknek négy gyerekét keresztelte a két feleségével. Joseph Sieß a soproni Sziessz Nyomda alapítója. Felesége, Anna Clara Bilatovics a burgenlandi Rissingből származott. GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Kereszteltek anyakönyve, 1763. ápr. 29., 1766. márc. 12., 1771. máj. 24. és 1774. május 20.
60 A soproni püspöki ház (Új utca 28.) 1744-ben megkezdett teljes felújításáról a kőfaragómunkákat végző Tobias Hauckh számlája alapján tudunk. ECSEDY: A fertőrákosi kastély 564. és 83. jegyzet.
61 Ecsedy Anna szerint a fertőrákosi püspöki nyaralóban valamennyi stukkó újonnan készült, de van olyan szoba, amelyben meghagyták az 1723-ban kivitelezett, magas színvonalú, francia rokokó stukkót, mert nem volt rossz állapotban, csak felújítást igényelt. A mesterét a Bécsben letelepedett francia Le Roy család soproni kötődésű tagjainak a mesterkörében érdemes keresni. A régi stukkó meghagyása azt bizonyítja, hogy a püspöki palotában csak ott készült új stukkó, ahol megváltozott a helyiség funkciója – reprezentációs szerepet kapott –, vagy ahová új mennyezetképet szántak, illetve a kapubeállóban és a főlépcsőházban, ahol vagy elhasználódott a régi stukkó, vagy nehéz volt már tisztán tartani. A fertőrákosi új stukkók roppant egyszerűek, a nagy ebédlő a kivétel, ahol a freskófestésű, szélesebb architekturális sávot már nem stukkó, hanem stukkómárvány kereteli. Az 1740-es évek közepétől a mennyezeten elhelyezett architektonikus festés és műmárvány-keret már ugyanolyan értéket képviselt, mint korábban a plasztikus stukkó. Ausztriában Paul Troger ismerte fel a stukkómárvány reprezentációs és szimbolikus értékét, és a saját művei megalkotásakor elkezdte kiváltani velük a drága stukkót. Irodalom: FÜHRER: Zur Frage 63–73.
62 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 548.
63 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 567.
64 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 561., 564.; CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 516–517.; THIEME – BECKER: Allgemeines Lexikon 577.
65 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 564.
66 Lásd: SERFŐZŐ: A sasvári pálos templom.
67 WAGNER-BÖTTCHER ET AL.: Sift Seitenstetten 110–114.; LEUBE-PAYER: Mildorfer 200–214.
68 LEUBE-PAYER: Mildorfer 27–47.
69 LEUBE-PAYER: Mildorfer 91–111.
70 Sigmund Anton Fritsch polgári festő munkássága feldolgozatlan. A neve alapján cseh származású lehet. A feleségét Catharinának hívták. 1730-ban Maria Anna Julianna nevű leányát keresztelték, és az apát már festőnek mondták. 1733-ban meghalt Adolf nevű, hétnapos fia, akkor is megjegyezték az apáról, hogy festő. data.matricula-online.eu.: Wien/Niederösterreich (Osten): Rk. Erzdiözese Wien. Unsere Liebe Frau zu den Schotten plébánia anyakönyvei. Todesbuch, 1733. aug. 27. 1748-ban, 54 éves korában halt meg. A neve nem szerepel a bécsi akadémia matrikuláiban, valószínűleg De Rosa saját tanítványa volt, és színházi dekorációs festőként működött Bécsben, mellette oltárképeket festett és kivitelezett. Ausztriában és Magyarországon is lehet műve. Például a soproni Szent Mihály-templom Őrangyal-oltárképe és az Andreas Altomonténak tulajdonított Jézus keresztelése mellékoltárkép sok hasonlóságot mutat a fertőrákosi oltárképével. Mindegyik túl önállótlan, és hasonló a festésmódjuk, színviláguk és az üres felületeket és érzetet hagyó komponálásmódjuk. Vesd össze: CSATKAI: Adalékok a soproni barokk művészethez 53–59.
71 Gaetano de Rosa császári udvari színházi festő mesterségéről először a két fia születése kapcsán, a bécsi keresztelési anyakönyvek bejegyzéséből tudtunk. Három leánya születési adatát még nem publikálták. Mária Anna de Rosát 1728. aug. 31-én, Theresia Antoniát 1733. dec. 13-án, Anna Catharina Josepha Teclát 1751. nov. 2-án keresztelték a Szent István-plébániatemplomban. data.matricula-online.eu.: Wien/Niederösterreich (Osten): Rk. Erzdiözese Wien. Szent István plébánia anyakönyvei. Keresztelési anyakönyv, 1728. aug. 31.; 1733. dec. 13.; 1751. nov. 2. Az apáról minden alkalommal megjegyezték, hogy császári udvari színházi festő, így de Rosa 1726 és 1751 között, öt gyermeke születésének idején Andreas Altomonte későbbi fő tevékenységi helyén, majd a munkatársaként dolgozott. 1728 és 1730 között elvégezte az akadémián a történelmi festészet szakot, majd kvadratura- és feltehetően figurális freskófestést is tanult, bár főleg állat- és tájképeket, és 1744 körül oltárképeket festett. BUZÁSI: Források 228.; THIEME – BECKER: Allgemeines Lexikon 577.; SAUR: Allgemeines Künstlerlexikon.; TIETZE: Die Denkmäle der Stadt Wien, XI–XXI. Bezirk 64–67. 1744-ből öt mellékoltárképét és egy lunettaképét ismerjük, melyből kettő oltárképet a lainzi Mindenszentek – ma már – plébániatemplomban (1744), kettőt és az oromzati képet Ober-St.Veit templomában Matthias Gerl stukkó mellékoltáraira helyezték, amint befejezte Gerl a templom átépítését (1742–1745 között). Az újabb szakirodalom szerint 1745-ben készült el a főoltár, a mellékoltárok pedig a következő évben. SCHMIDT – TIETZE: Wien 161.; Katalog zur Sonderausstellung 89.
72 Schaller és Mildorfer kapcsolata már 1742-től kimutatható a Michael Angelo Unterberger által is használt Troger- műhelyben, ahol Schaller mindig kapott kivitelezői munkát, ha nem volt megrendelése. (Troger, Mildorfer, Unterberger és Shaller is tiroli volt.) Ebben az évben készült a soproni domonkos templomban a Szent Vince-oltár, melynek lunettaképe Pièta-jelenetet ábrázol. A képet Unterbergertől rendelhették meg, aki a segédeivel kiviteleztette, akik még portréfestést tanulhattak tőle. Mildorfer volt a tervező, és Schaller, valamint Franz Xaver Karl Palko a kivitelező. Mildorfer rajza, melyhez Unterberger azonos témájú vázlatrajzát másolta le (később soha nem használt közvetlenül mintaképeket), az innsbrucki Ferdinandeum gyűjteményébe került (Lt. sz.: T 597.). Schaller az 1750-es évek közepétől Mildorfertől kapott önálló freskómunkát Győrben és Sárváron, illetve közösen festettek oltárképeket Sasvárra, Pozsonyba, s talán máshova is. Kapcsolatuk nincs feltárva, pedig Mildorfer 1775-ben bekövetkezett haláláig tartott. A sárvári freskót Buzási Enikő Mildorfer műveként publikálta, a festő osztrák monográfusa, Elisabeth Leube-Payer azonban alapos elemzést követően kivette Mildorfer oeuvre-jéből. LEUBE-PAYER: Mildorfer 255–256. Mildorfer – mint az Apátúr-ház esetében is – Schallerre bízta a sárvári toronyszoba kifestését, aki Mildorfer és Daniel Gran motívumaiból komponálta a toronyszobában a mennyezeti freskót, hogy a megrendelő kérésére (?), vagy a freskómestereit idézve fejtse ki a téma szimbolikus tartalmát. Az említett két kutató feltételezésével ellentétben, ehhez azonban nem kellett neki metszet, mert megmaradtak a kartonjai a tanulóéveiből, melyeket David Antonio Fossati távozása után Gran tanítványaként, egyben a segédjeként – miután freskófestést csak freskófestő mester mellett dolgozva lehetett tanulni – maga készített 1728–1730 között. Gran ekkor festette az első főművét, a Császári Udvari Könyvtár kupolafreskóját. Vesd össze: BUZÁSI: Mildorfer sárvári freskója 149–168. KRONBICHLER: Grandezza 194–197.
73 Stephan Schaller 1742. április 17-én nyert polgárjogot Győrben. MORVAI: Győri polgárkönyv I. 10–16., 159., Nr. 3760.
74 Schallernek 1734. jún. 9 és 1759. júl. 31. között 13 gyereke született Bécsben és Győrben, közülük nyolcan nem élték túl a csecsemő- vagy gyermekkort. Két fia festő lett, a harmadiknak nincsen nyoma. data.matricula-online.eu.: Wien/Niederösterreich (Osten): Rk. Erzdiözese Wien. Unsere liebe Frau zu den Schotten, Taufbuch, 1734. jún. 9. (Joannes Paulus, meghalt Bécsben, 1736. márc. 14-én). Uo. Szent Mihály plébánia anyakönyvei, Keresztelési és Halotti anyakönyvek: 1737. jan. 12. (Bécs, Maria Magdalena, meghalt Bécsben 1737. jan. 19-én), 1738. dec. 5. (Bécs, Maria Anna Barbara), 1741. febr. 11. (Bécs, Maria Anna Catharina, meghalt: Bécs, 1741. ápr. 1.), 1742. júl. 5. (Bécs, Susanna Kathatina), 1744. febr. 10. (Josephus Antonius, meghalt Győrben 1766. dec. 27.), 1745. ápr. 21. (Eva Susanna), 1746. máj. 11. (Theresia, meghalt Győr, 1746. máj. 19.), 1747. okt. 25. (Paulus Matthias, meghalt Bécsben, 1747. nov. 12.), 1748. nov. 10. (Theodorus), 1750. ápr. 2. (Matthias Franciscus de Paula), 1757. júl. 8. (Győr, Andreas Joannes, meghalt Sopronban 1766. március 10-én), 1759. júl. 31. (Győr, Ursula Margaretha). Schaller 1762-ben a két fiával, valamint Dorffmaisterrel nyitotta meg a soproni műhelyét, aki az első két évben még alig tartózkodott Sopronban. Közben Matthias távozása miatt Michael Perschiebel került a műhelybe, aki később Sedlmayrnek dolgozott. Schaller vállalkozásának az vetett véget, hogy 1769-ben átmenetileg megvakult a szemébe hullott festéktől, s mire visszatért Sopronba, Dorffmaister önállósította magát. Schaller műhelyében készült Johann Michael Perschiebelnek a katolikus konvent gyűjteményét bemutató kiállításon látható, tévesen Schaller művei közé sorolt Szent Borbála-képe (1766). Schaller és Dorffmaister együtt festette pl. a Szent György-templomba készített két mellékoltárképet 1764-ben (Szent Margit és Borgia Szent Ferenc). Dorffmaister Schallertól kapott önálló munkája az orsolyiták által megrendelt Szent Angéla látomása című kép (1769) a Soproni Múzeumban, melyről az életmű-katalógusában azt írták, hogy elveszett, azonban megvan. Mivel a megrendelő nem vette át a képet Dorffmaistertől, Schaller kénytelen volt maga megfesteni. Lásd CSATKAI: Adalékok a soproni barokk festészethez 62. (fotóval). A műhelymunkák hol Schaller, hol Dorffmaister neve alatt szerepelnek, mint a Szentlélek plébánián található (ovális), a királynét gyóntató Nepomuki Szent Jánost ábrázoló, ovális kép, amely Schaller unokájának a munkája. DORFFMAISTER katalógus 293. Nr. 64.; CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 377. Schaller és Dorffmaister 1769-ig alkalmanként a színháznak is festett képet, valamint freskófestést vállaltak pl. Baumgarter báróné belvárosi palotájában, ahol a munkabért Schaller lelakhatta, később Dorffmaisternek is ez járt, illetve az egyik Festetics-házban, ahol Schaller 1766-ban 25 ft-ot kapott négy szoba freskókkal való kifestéséért. KELEMEN: A Storno-ház építéstörténete 363., 363. 85. sz. jegyzet.
75 A fertőrákosi kifizetési jegyzékeken szereplő mesterségek alapján Ecsedy Anna csak két soproni segédet gondolt Sedlmayr mellé, azonban ha csak aranyozási munkák tartoztak volna hozzá, nem lett volna szüksége két soproni műhelyre. A soproni mester-segédek, mint Lorenz Robelt és Joannes Klischowits, egy- egy feladatcsoport elvégzése után azonnal megkapták a munkabérüket. ECSEDY: A fertőrákosi kastély 566–567. és 104–109. sz. jegyzet.
76 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 133., 137.; AGGHÁZY: A barokk szobrászat Magyarországon 262.; ECSEDY: A fertőrákosi kastély 562., 565., 570., 578. és 3. sz., 41. sz. jegyzet
77 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 150., 198.; ECSEDY: A fertőrákosi kastély 562. és 42. sz. jegyzet.
78 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 567.
79 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 562.
80 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 582., 583., valamint 80. sz. és 103. sz. jegyzet; AGGHÁZY: A barokk szobrászat Magyarországon 229. 1709-től volt soproni polgár. 1723-ban ő készítette a soproni evangélikus templom és a Schiller-ház stukkóit, azonban stukkómárvány munkáiról nem tudunk. Itt biztos nem végzett ilyen munkát, mert már beteg lehetett, ebben az évben halt meg.
81 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 568.
82 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 563.
83 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 568.
84 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Kereszteltek anyakönyve: 1746. máj. 17. Joseph Andreas nevű fiának Sedlmayr a keresztszülője.
85 A soproni Joannes Payr fia, Joachim Payr 1717-től működött dekorációs festőként. CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 130.
86 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Kereszteltek anyakönyve: 1746. aug. 8., 1747. jan. 10., 1756. jún. 21.
87 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 130.
88 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 137.; DÁVID: Sopronbánfalva-kolostorhegy 84.
89 BUZÁSI: Források 162. Nr. 260.
90 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Kereszteltek anyakönyve: 1760. febr. 3.
91 Uo. Házasultak anyakönyve: 1760. febr. 3. Anna Margaretha keresztelése: Uo. Kereszteltek anyakönyve: 1762. május 12.
92 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Házasultak anyakönyve: 1772. jún. 16.
93 Uo. Meghaltak anyakönyve: 1763. febr. 11. Ignatz Kessler. Vesd össze: CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 137.
94 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 133., 137.
95 MNL GyMSMSL 14. b. Sopron vármegye adószedőjének iratai, Adóösszeírások (Conscriptiones dicarum), 1733., 1734. THIRRING: Sopron városa 309.
96 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 133. és MNL GyMSMSL Kamarai elszámolások: 1746. május 11.
97 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 578. (Függelék Nr. 3.)
98 ECSEDY: A fertőrákosi kastély 569.
99 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 526.
100 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 544. fotó
101 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 137.; DÁVID: Sopronbánfalva-kolostorhegy 84.
102 MNL GyMSMSL 1003. g. Sopron Város Tanácsának iratai, Polgárkönyvek, 1765.
103 DÁVID: Sopronbánfalva-kolostorhegy 84.
104 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Meghaltak anyakönyve: 1757. jún. 29.
105 Vesd össze: DÁVID: Sopronbánfalva-kolostorhegy 84. 26. sz. jegyzet és Catharina Schweitzerin végrendelete: MNL GyMSMSL Oe. Testamenta Lad. S. Fasc. XII. No. 684.
106 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Meghaltak anyakönyve: 1779. máj. 25.
107 GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Kereszteltek anyakönyve, 1762. júl. 13.
108 DÁVID: Sopronbánfalva-kolostorhegy 84.; CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 137–138., 144., 348., 360., 390–391.
109 SCHÖBEL – STEINER: ÖKT Band LVI. 145–148., 22.
110 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 390–391. és 348–349. kép
111 DEHIO: Burgenland 40., 41., 53., 60., 193., 234., 312., 316.
112 Mnych néven (Minich?) három szobrász működött Sopronban. Id. Nicolaus Mnych statuarius 1748-ban már szerepelt azon a jegyzéken, amelyet egy korábbi felméréshez készítettek kiegészítésként a Sopronban élő vagy lakó katolikus és evangélikus polgárokról. Lehetséges, hogy a Fertőrákoson dolgozó bécsi kőszobrász-műhely tagjaként került Sopronba, és a városban maradt. 1758-tól 1762-ig Sedlmayr segédje volt. 1768-ban kapott polgárjogot. Andreas nevű fiát 1762. júl. 13-án Sedlmayer és a felesége tartották keresztvíz alá. Johann Nikolaus keresztnevű fiának nem ismerjük a születési helyét és évét, talán Bécsben született. Id. Mnych 1808-ban, 78 éves korában, Sopronban hunyt el. Fia, ifj. Johann Nikolaus Mnych 1762 körül nősülhetett, talán Bécsben, vagy Kőszegen, és előtte feltehetően Sedlmayr műhelyében szabadult fel. Az első fia, Matthias 1774. nov. 26-án, 10 és fél évesen halt meg. További gyerekei már Sopronban születtek: 1764. jan. 7. – Catharina, 1765. dec. 30. – Joannes, 1769. júl. 14. – Anna Maria, 1770. júl. 15. – Maria Theresia, 1776. október-november között – Theresia. Utóbbi két lánygyermek csecsemő-, illetve kisgyermekkorban halt meg. Ifj. Johann Nikolaus Mnych 1790. júl. 25-én még házassági tanú volt. Lásd NML-GYSML-SL. Mikrofilmek. A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Keresztelési és Halotti anyakönyvek. Fia, Johann ugyancsak szobrász lett. Ő már a harmadik Mnych nevű szobrász Sopronban. Johann a nagyapja, majd az apja mellett segédeskedett. 1794. márc. 7-én keresztszülő volt, később nem találkozunk vele a soproni anyakönyvekben, talán elkerült a városból. Mindhárom Mnych munkássága feltáratlan és a műveik sincsenek szétválasztva, amihez jó támpontot adnak a baumgarteni búcsújáró templomban fennmaradt és már beazonosított alkotásaik. Vesd össze CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 144. Azt viszont nem tudjuk, hogy melyik Mnych aranyozta a nagygeresdi evangélikus templom szószékoltárát. HARMATI: Későbarokk szószékoltárok 95.
Johann Michael Paris nevű mesterből ugyancsak kettő működött Sopronban – apa és fia. A szakirodalomban az ő műveik sincsenek elkülönítve, s nem tudjuk azt sem, hogy a kőszobrász, vagy a faszobrász halt-e meg sorvadásban. Talán ifjabb Paris lehetett, aki 1740-ben született és 55 éves korában halt meg. 1765. szept. 11-én feleségül vette Susanna Illéschint, a későbbi Bildhauerint, akit 1774. máj. 13-án temettek el Sopronban. A házassági tanújuk „Cristopher Josephus Ernest Jurex civitatis et Andreas Sedelmayr Pictor Civis” volt. Ifj. Paris két év múlva újranősült, a második feleségét Apollóniának hívták. Sedlmayr fiairól is hasonlóakat mondhatunk. Csatkay szerint nem akartak konkurenciát az apjuknak, és külföldre – Németországba – mentek, ahol stukkókészítést tanult a nagyobbik fiú – Petrus Andreas –, és csak az apja halála után tért haza, a kisebbik – Michael – pedig Németországban maradt. Andreas Sedlmayr mindhárom fia Sopronban élt és a városban, valamint a környékén működött az apjuk segédjeként, míg az élt. Emellett 1774-től Stephan vezetésével közös vállalkozásba kezdtek és pár évig ifj. Mnychhel dolgoztak, így az ő publikált műveit is újra kell értékelni. Vesd össze CSATKAI: Sedlmayr András.
113 BUZÁSI: Források 248., Nr. 556.; Vesd össze: AGGHÁZY: A barokk szobrászat Magyarországon 273.
114 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 150., 198.
115 BUZÁSI: Források 133. Nr. 158.
116 MNL GyMSMSL Kamarási számadások, 1753. júl. 5.
117 Joannes Klischovits civis arcularius Maria Barabara nevű lányának 1762-ben Sedlmayr és a felesége a keresztszülője. GyEL Mikrofilmgyűjtemény, A Szent Mihály plébánia anyakönyvei. Kereszteltek anyakönyve, 1762. május 30.
118 S. CSEREY: Schaller két ismeretlen képe 337–352.
119 CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke 138.
120 MNL GyMSMSL Kamarási számadások, 1747. szept. 19.
121 Uo. 1748. Nr. 37.
122 Lukas de Schram 1746-ban Harkán többféle munkára alkalmas műhelyt épített a felújított háza mellett, amit a tégla-, tető-, járdalap vásárlásait rögzítő kamarai számadás is alátámaszt. MNL GYSML SL Kamarási számadások, 1746. 39., 59., 72.,80., 83. Műhelyében 1748-tól már biztosan dolgoztak soproni mesterek. Emellett Sedlmayr és Schaller is többször kivitelezett neki. Az első példa a soproni Szent Jakab-kápolna és oltár rendbetétele és az új oltárkép műhelymunkaként való megfestése. Az előbbi munkában Sedlmayer, az oltárkép megfestéséből pedig Schaller is kivette a részét. Később Schram készítette a Szent Erzsébet alamizsnát oszt című oltárképet a győri Magyar Ispita templomában, az oltárkép-feltét azonban Schaller műve. Schram ferences és orsolyita templomban tervezett oltárait Sedlmayr kivitelezhette, Schaller pedig az orsolyita templom freskóit festette. A pendetifekre Schram által tervezett oltárszobrokat – adoráló angyalokat – festett grisaille-technikával. Schram halála előtt és után Schaller rövid ideig részt vett a műhelye fenntartásában, ugyanis ő fejezte be a fiával, valamint a Bécsben végzett Klischovits-csal Schram két képét (Jézus Simon házában és Utolsó vacsora, sopronhorpácsi plébániatemplom, 1763). Vesd össze: N. MÉSZÁROS: Festészet Győrött 130.
123 PROKOPP: Lukas de Schram 243–244.
124 MNL GyMSMSL Kamarási számadások, 1748. 138. Nr. 199. és Uo. 1749. 3.
125 MNL GyMSMSL Kamarási számadások, 1752. Nr. 232.
126 MNL GyMSMSL Kamarási számadások, 1753. Nr. 79.
127 MNL GyMSMSL Kamarási számadások, 1754. Nr. 108.
128 MNL GyMSMSL Kamarási számadások, 1756. Nr. 278.
129 PIGLER: Szent Ignác templom 78–79. (15. szerződés – 1753. ápr. 9.)
130 PIGLER: Szent Ignác templom 79. (16. szerződés – 1753. jún. 23.)
131 PIGLER: Szent Ignác templom 79–80. (19. szerződés – 1757. febr. 17.) Sedlmayr azért kaphatott stukkómárványozási feladatot, mert Fertőrákoson, s talán 1756-ban az Apátúr-házban is bizonyította ezen a területen is a gyakorlati tudását, s az sem lehetetlen, hogy már 1743–44-ben ott volt a bécsi stukkátorok vagy stukkómárványozók között a jezsuita templomban. Az egykori jezsuita, ma bencés templom legutóbbi, 2002–2005 közötti felújítása alkalmával a restaurátorok megállapították, hogy a templom teljes területén azonos minőségű és színvonalú a stukkómárvány (tehát az is, amit ő 1757-ben a karzaton készített), és az a különlegességük, hogy a stukkátorok régi módszerrel dolgoztak. FÁBIÁN – SERES: Műmárványok restaurálása 23. Ezt a régi technológiát Andreas Sedlmayr nagyon jól ismerte, mert a bécsi mestere közvetlenül a technológia feltalálójától, Balthazar Hagenmüllertől tanulta, majd továbbadta a nála tanuló segédeinek, így Sedlmayrnek is és a gyakorlatukat nála végző akadémiai növendékeknek. és Uo. 79–80.
132 A korábbi császári iparfejlesztés lassú kezdetei után, Ausztriában 1751-ben indult el az a reformfolyamat, amelynek már a kezdeti lépései is jelentős hatást gyakoroltak a Bécsből a környező országokban munkát vállalni kényszerülő művészek és művészi kézműves mesterek vállalkozói hátterének a változására. Azzal, hogy Mária Terézia ebben az évben elfogadta a képzőművészeti akadémia statútumát, megszűnt az ott végzett, akadémiai tagságot nem nyert művészek, s vele a tanítványaiknak is a céhektől való függése. A céhek nem kötelezhették őket arra, hogy céh keretein belül működjenek, vagy évente adót fizessenek nekik, és nem korlátozhatták a vállalkozói tevékenységüket sem. MRAZ: Wiener Akademie 90. Magyarországon az osztrák gazdaságpolitikai és iparfejlesztési törekvésekkel nem nagyon tudtak mit kezdeni, mivel az egyetlen tőkeerős réteg, a külföldön élő főnemesség nem akarta elveszíteni az adómentességét. A művészeti termékek és magas színvonaluk iránt megnövekedett hazai igényeket a 18. század közepén-második felében a festő-, és szobrászcéhek, valamint a művészeti akadémiai képzés hazai hiánya miatt a külföldről betelepült művészek és mesterek tudták teljesíteni. Irodalom a helyi viszonyokról: TUZA: Állami céhszabályozás 115–120.; HASLINGER: Die Akademie in Wien. 7–17., 51–57.

FORRÁSOK

GyEL = Győri Egyházmegyei Levéltár
MNL GYMSLSL = Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára
StAF = Staatlicher Archiv der Stadt Friedberg

SZAKIRODALOM

AGGHÁZY: A barokk szobrászat Magyarországon = AGGHÁZY MÁRIA: A barokk szobrászat Magyarországon I–III. Budapest, 1959.
AURENHAMMER: Martino Altomonte = HANS AURENHAMMER: Martino Altomonte. Mit einem Beitrag „Martino Altomonte als Zeichner und Graphiker” von Gertrude Aurenhammer. Wien–München, 1965.
BÁN: Sopron egyháztörténete = BÁN JÁNOS: Sopron újkori egyháztörténete. (Győregyházmegye multjából. IV. szám 2. rész.) Sopron, 1939.
BÁN ET AL.: Soproni katolikus konvent = BÁN JÁNOS ET AL.: A soproni katolikus konvent története 1625–2000. Szerk. KOVÁCS JÓZSEF LÁSZLÓ. Sopron, 2000.
BUZÁSI: Források = BUZÁSI ENIKŐ: Források a magyarországi erdélyi, valamint magyar megrendelésre dolgozó külföldi művészek bécsi akadémiai tanulmányaihoz (1726–1810). Kivonatok az Akademie der bildenden Künste Wien beiratkozási protokollumaiból és névjegyzékeiből. (Jávor Anna tanulmányával). Budapest, 2016.
BUZÁSI: Mildorfer sárvári freskója = BUZÁSI ENIKŐ: Eine unbekannte Arbeit von Joseph Ignaz Mildorfer: die Fresken im Turmzimmer des Schlosses Sárvár. Acta Historiae Artium 42. (2001) 149–168.
CZEIKE: Historisches on-line Lexikon = FELIX CZEIKE: Historisches Lexikon Wien. Online-lexikon. Balthasar Hagenmüller (Haggenmüller, Haggenmiller).
CSATKAI: Soproni szobrászat = CSATKAI ENDRE: Soproni szobrászat. Magyar Művészet 4. (1928:7) 519–539.
CSATKAI: Sedlmayer András = CSATKAI ENDRE: Sedlmayer András soproni festő. Soproni Szemle 2. (1938:1–2) 100.
CSATKAI ET AL.: Sopron és környéke = CSATKAI ENDRE ET AL.: Sopron és környéke műemlékei. (Magyarország műemléki topográfiája 2.) Budapest, 1956.
CSATKAI: Adalékok a soproni barokk művészethez = CSATKAI ENDRE: Adalékok a soproni barokk művészethez I. Művészettörténeti Értesítő 22. (1966:1) 53–59.
CSATKAI: Adalékok a soproni barokk festészethez II. = CSATKAI ENDRE: Adalékok a soproni barokk festészethez II. Dorfmeister és kortársai. Soproni Szemle 22. (1966:3) 253–262.
S. CSEREY: Schaller két ismeretlen képe = S. CSEREY ÉVA: Schaller István két ismeretlen képe Felsőpatyon. In: Savaria. A Vas Megyei Múzeumok Értesítője. 4. (1966–1970) 337–352.
DÁVID: Sopronbánfalva-kolostorhegy = DÁVID FERENC: Sopronbánfalva-kolostorhegyi lépcső: Adatok Schweitzer György soproni szobrász működéséhez. Építés-Építészettudomány. 15. (1983:1–4). 55–92.
DEHIO: Burgenland = Die Kunstdenkmäler Österreichs Burgenland. Dehio – Handbuchs. Hrg. Institut für österreichische Kunstforschung des Bundesdenkmalamtes. II. Auflage. Wien, 1980.
DORFFMAISTER Katalógus = „Stephan Dorffmaister pinxit”. Dorffmaister István emlékkiállítása. Szerk. KOSTYÁL LÁSZLÓ – ZSÁMBÉKY MÓNIKA. Zalaegerszeg, 1997.
ECSEDY: A fertőrákosi kastély = ECSEDY ANNA: „Castellum Rákosiense nobiliter exstructum”: A fertőrákosi kastély átépítése gróf Zichy Ferenc püspöksége idején, a levéltári források tükrében. In: Kő kövön. Dávid Ferenc 73. születésnapjára I. Szerk. SZENTESI EDIT – MENTÉNYI KLÁRA – SIMON ANNA. H. n. 2013. 557–588.
ETZLSTORFER: Ölskizzen = ETZLSORFER: Martino und Bartolomeo Altomonte. Ölskizzen und kleine Gemälde aus Österreichischen Sammlungen. (Katalogbuch zu der … Ausstellung vom 14. Mai bis 15. September 2002 im Salzburger Barockmuseum.) Salzburger Barockmuseum, 2002.
FÁBIÁN – SERES: Műmárványok restaurálása = FÁBIÁN PÁL – SERES ANDRÁS: Műmárványok restaurálása. A győri Szent Ignác bencés templom restaurálási munkái. Restaurátor, a restaurátorok és régi tárgyak szerelmeseinek szaklapja. Budapest, 2007. IV. negyedév, 23–24.
FREY: Das Burgenland = DAGOBERT FREY: Das Burgenland, seine Bauten und Kunstschätze. Eisenstadt, 1929.
FÜHRER: Zur Frage = SOPHIE FÜHRER: „Zur Frage der künstlerischen Autonomie von Stuckmarmor mit besonderer Berücksichtigung von Stift Altenburg“. Diplomarbeit. Wien, 2013.
GARAS: Magyarországi festészet = GARAS KLÁRA: Magyarországi festészet a XVIII. században. Budapest II. 1955. I–II.
GENTHON: Magyarország művészeti emlékei Magyarország művészeti emlékei I. = GENTHON ISTVÁN: Dunántúl. Budapest, 1959. 30.
HARMATI: Késő barokk szószékoltárok = HARMATI BÉLA LÁSZLÓ: A későbarokk szószékoltárok, oltárképek és festett karzatok a dunántúli evangélikus templomokban. Doktori disszertáció, ELTE BTK, Művészettörténeti és Művészettudományi Doktori Iskola, 2006.
HASLINGER: Die Akademie in Wien = KURT HASLINGER: Die Akademie der bildenden Künste in Wien im 18. Jahrhundert – Reformen unter Kaunitz. Diplomarbeit, 2008. 7–12.
LORENZ ET AL.: Geschichte = Geschichte der bildenden Kunst in Österreich in sechs Bänden. Bd. 4. Barock. Hrsg. HELLMUT LORENZ – SIBYLLE APPUHN-RADTKE – KARL MÖSENEDER. München–London–New York–Wien, 1999.
HORVAT – TURKALJ – LEVAJ: A Viennese Project = KATARINA HORVAT – PODMANICKI TURKALJ – MARGARETA LEVAJ: A Viennese Project in Valpovo (Croatia). RIHA Journal 76. (30 October 2013)
JASCHMIN: Die Wiener Hofbefreiten = SYBILLE RESCHER JASCHMIN: Die Jurisdiction der Wiener Hofbefreiten. In: Hofkünstler und Hofhandwerker in deutschsprachigen Residentzstädten der Vormoderne. Hrsg. ANDREAS TACKE – JENS FECHBACH – MATTHIAS MÜLLER. Petersberg, 2017. 144–146.
JÁVOR: Céhbeliek és akadémikusok = JÁVOR ANNA: Céhbeliek és akadémikusok. A művészi tevékenység formái, szervezete és feltételrendszere Magyarországon a 18. század második felében. Ars Hungarica 34. (2006:1-2) 49–64.
Katalog zur Sonderausstellung = Katalog zur Sonderausstellung des Historischen Museums der Stadt Wien. Band 92. Wien, 1985.
KELEMEN: A Stornó-ház építéstörténete = KELEMEN ISTVÁN: A Stornó-ház 16–18. századi építéstörténete. Soproni Szemle 71. (2017:4) 344–367.
KRONBICHLER: Grandezza = JOHANN KRONBICHLER: Grandezza – Der Barockmaler Daniel Gran 1694–1757. St. Pölten, 2007.
LEUBE-PAYER: Mildorfer = ELISABETH LEUBE-PAYER: Joseph Ignaz Mildorfer 1719–1775. Akademieprofessor und Savoyisch-Liechtensteinischer Hofmaler. Wien–Köln–Weimar, 2011.
Matrikel der Universität Wien = Die Matrikel der Universität Wien. VII. Band: 1715/16–1745/46. Hrsg. von KURT MÜHLBERGER. Bearbeitet von ULRIKE DENK – NINA KNIELING – THOMAS MAISEL – ASTRID STEINDL. Wien–München, 2011.
MORVAI: Győri polgárkönyv I. = MORVAI GYULA: Győri polgárkönyv I. Mezővárosi időszak. 1600–1743. (Városi Levéltári Füzetek 10.) Győr, 2007.
MRAZ: Wiener Akedemie = SIMON MRAZ: Die Geschichte der Akademie der bildenden Künste in den 30er und 40er Jahren des 18. Jahrhunderts unter besonderer Berücksichtung des internationalen, politischen und künstlerisch-organisatorischen Umfelds. Mesterfokozatú diplomamunka, Bécsi Egyetem, Bécs, 2007.
N. MÉSZÁROS: Festészet Győrött = N. MÉSZÁROS JÚLIA: Festészet Győrött a XVII–XVIII. században – Győri festők. In: Győri tanulmányok 1992. 125–137.
PIGLER: Szent Ignác templom = PIGLER ANDOR: A győri Szent Ignác templom és mennyezetképei. Budapest, 1923.
POLLEROS: Fürsten Adam = FRIEDRICH POLLEROS: Fürsten Adam Andreas von Liechtenstein und sein Wiener Palast in der Rossau. Österreichische Zeitschrift für Kunst und Denkmalpflege 47 (1993).
PREISS: Motivy Orfea = PAVEL PREISS: Václav Vavřinec Reiner (1689–1743) krajiny se zvířaty. Motivy Orfea se zvířaty a sletu ptáků kolem sovy v malířství střední Evropy a českých zemí v baroku. Narodní Galerie, 2000.
PREISS: Václav Vavřinec Reiner = PAVEL PREISS: Václav Vavřinec Reiner dílo, život a doba malíře českého baroka. Praha : Academia : Národní galerie v Praze, 2013.
PROKOPP: Lukas de Schram = PROKOPP GYULA: Lucas de Schram. Művészettörténeti Értesítő 15. (1966:1). 240–250.
RÓZSA: Vándorkönyvek = RÓZSA MIKLÓS: Vándorkönyvek a nagykanizsai Thúry György Múzeumban – A vándorkönyvek típusai, rendeltetésük és forrásértékük Magyarországon. Közlemények. In: Zalai Múzeum 4. (1992) 223–268.
Saur Allgemeines Künstlerlexikon = Saur Allgemeines Künstlerlexikon, Bio-bibliographischer Index A-Z. München, 2000.
SCHÖBEL – STEINER: ÖKT = JUDIT SCHÖBEL – ULRIKE STEINER: Österreichische Kunsttopographie, Band LVI. Die Kunstdenkmäler des politischen Bezirkes Oberpullendorf. Horn, 2005. 145–148.
SCHMELLER-KITT: Dehio-Handbuch = ADELHEID SCHMELLER-KITT: DEHIO-Handbuch. Die Kunstdenkmäler Österreich. II. Wien, 1980.
SCHMIDT – TIETZE: Wien = JUSTUS SCHMIDT – HANS TIETZE: Dehio Wien. (Bundesdenkmalamt: Die Kunstdenkmäler Österreichs) Wien, 1954.
S. CSEREY: Schaller István két képe = S. CSEREY ÉVA: Schaller István két ismeretlen képe Felsőpatyon. In: Savaria. A Vas megyei múzeumok értesítője 4. (1966–1970) 337–352.
SERFŐZŐ: A sasvári pálos templom = SERFŐZŐ SZABOLCS: A sasvári pálos templom és a kegyszobor kultusza a 18. században. Doktori disszertáció, ELTE BTK Művészettörténeti Intézet, 2007.
SUCHÁNEK: Zlacení soch = PAVEL SUCHÁNEK: Zlacení soch v sakrálním prostoru a barokní imaginace v době tereziánských reforem. Opuscula Historiae Atium 66. (2017) 182–194.
STORNO: Soproni festészet = STORNO MIKSA: Adatok a soproni festészet történetéhez. Soproni Szemle 1. (1937:3) 46–47.
THIEME – BECKER: Allgemeines Lexikon = ULRICH THIEME – FELIX BECKER: Allgemeines Lexikon der bildenden Künstler von der Antike bis zur Gegenwart. XXVIII. Leipzig, 1992.
THIEME – BECKER: Allgemeines Lexikon = Allgemeines Lexikon der bildenden Künstler von der Antike bis zur Gegenwart. 37 Bände. Hrsg. ULRICH THIEME – FELIX BECKER. Leipzig, 1907–1950.
TIETZE: Die Denkmäle der Stadt Wien XI–XXI. Bezirk = HANS TIETZE: Die Denkmäle der Stadt Wien, XI–XXI. Bezirk. (Österreichische Kunsttopographie 2.) Wien, 1908.
THIRRING: Sopron belvárosának házai = THIRRING GUSZTÁV: Sopron belvárosának házai és háztulajdonosai 1488–1939. Sopron, 2008.
THIRRING: Sopron városa = THIRRING GUSZTÁV: Sopron városa a 18. században. Népesedési és gazdaságtörténeti tanulmány. Sopron, 1939.
TUZA: Állami céhszabályozás = TUZA CSILLA: Állami céhszabályozás, céhpolitika III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt. Doktori disszertáció. ELTE Bölcsészettudományi Kar, Történelemtudományi Doktori Iskola, 2016.
TUZA: A céhtörténeti kutatás problémái = TUZA CSILLA: A koraújkori magyarországi céhtörténet kutatásának problémái és lehetőségei. Soproni Szemle 59. (2005:3) 76–81.
VALKÓ: Fertőd = VALKÓ ARISZTID: Fertőd (Eszterháza, Süttör) Győr-Sopron megyei mesterei, művészei 1720–1768 között. Művészettörténeti Értesítő 4. (1955) 127–133.
VOCELKA: Glanz und Untergang = KARL VOCELKA: Glanz und Untergang der höfischen Welt. Repräsentation, Reform und Reaktion im habsburgischen Vielvölkerstaat. Österreichische Geschichte 1699–1815. Hrsg. HERWIG WOLFRAM. Wien, 2001.
VOCELKA: Reform und Reaktion = KARL VOCELKA: Reform und Reaktion im habsburgischen Vielvölkerstaat 2001.
VARJÚ: Soproni sírkövek = V. VARJÚ ELEMÉR: A soproni Szt. Mihály-templom sírköveiről. Archeológiai Értesítő 18. (1898) 363.
VERESS: A soproni Mária-oszlop = VERESS FERENC: A soproni Mária-oszlop és mesterei. Soproni Szemle 69. (2015:4) 337–351.
WAGNER-BÖTTCHER ET AL.: Sift Seitenstetten = P. WAGNER-BÖTTCHER – BENEDIKT WAGNER – PETER BÖTTCHER: Stift Seitenstetten und seine Kunstschätze. St-Pölten–Salzburg–Wien, 2012.

Megjelent: A 80 éves Tomka Péter köszöntése. Arrabona különszám, Győr, 2020