Kedves Rechnitzer János! Tisztelt Hölgyek és Urak! Kedves Jelenlévő Művészek!
Németh János azt vallja magáról, hogy nem képeket fest, hanem az élet folyamatosságát, sűrű komplexitását, ami minden pillanatban más-más texturális- és színviszonylatokban tárul fel, más-más alkotói és befogadói reflexiót generál, hatást gyakorol az alkotói folyamatra, valamint a kész mű értelmezésére és megértésére is.
Festészete intenzív színfestészet, ami azt jelenti, hogy minden gondolatot, érzést színnel fejez ki, ahol a szín nem lehatárolt színfolt, hanem „társas lény”, melyet mindig a másikkal való találkozás határoz meg, ahogy a valóság minden jelenségét is az egymás közötti viszonyok sokrétűsége jellemzi.
Művészetében a szín intenzitása a központi téma, mely nemcsak alkotói cél, hanem eszköz is a világ megértéséhez és kifejezéséhez. Festészete több ponton érintkezik a konkrét-strukturalista festészettel.
Képein a valóságnak, mint belsővé vált élmény tiszta intenzitásának a megmutatására törekszik, ami reflexiók és önreflexiók diskurzusában válik egynemű igazsággá, teljességgé.
Alkotói feladatának azt tartja, hogy a mindenkori egészet, mint tovább már nem bontható, aktuális teljességet, a maga összetettségében mutassa be és tegye a megértés részévé, tisztán a színdinamika működtetésével. Azt festi, amit a valóságból megértett és belsővé tett, amit lát, érez és gondol.
Az itt bemutatott műveit négy domináns színre koncentrálva válogatta az eddigi életművéből. Ezek a színek: a vörös, a sárga, a kék és a szürke. Utóbbi alatt a fekete-fehér kollázsait érti.
Németh János 1936-ban Debrecenben született. Budapesti művészeti gimnazistaként Mednyánszky képeihez vonzódott. Felismerte tájfestészetének a lényegét: az egymásnak feszülő színek imaginatív erejét és sajátos atmoszférateremtő minőségét, valamint a művészi képzet strukturált formákkal, színekkel és anyagkezeléssel való megfeleltethetőségét.
Másodéves volt a budapesti képzőművészeti akadémián, amikor kitört az 1956-os forradalom, melynek leverése sorsdöntő választás elé állította: menjen, és talán jó festő lesz belőle, vagy maradjon, és akkor nem biztos, hogy egyáltalán folytathatja-e a tanulmányait. Svájcba emigrált és a zürichi Iparművészeti Főiskolán fejezte be művészeti tanulmányait.
Főiskolai hallgatóként elsősorban a fényhatások és a szín-, forma-, tömeg összefüggései érdekelték. Drámai kontrasztokkal karakterek pontos megragadására, nagy kiterjedésű színfoltokkal hangulatok, érzelmek, napszakok kifejezésére törekedett. A látvány pontos visszaadásához a belső tulajdonságokat is formaképző erőként értelmezte, s képein a vonal fontos szerephez jutott.
1959 és 1961 között a látványt komplex színstruktúraként kezdte értelmezni. Minimális eszközökre – a festék színére, anyagának sajátosságaira, valamint az ecsetkezelés módjára – hagyatkozva arra törekedett, hogy képein a struktúra a forma illúzióját keltse. Ezen az úton a lírai absztrakt festészethez érkezett, de közben megalkotta az első minimal art képét is, amely továbblépésre késztette. A kifejezésben, a szín- és formavilágban és a gondolkodásban is fogalmi tisztaságra törekedett. Festészetében elsődleges szerephez jutott a szín, mely szükségtelenné tette a perspektíva, a tárgyias megjelenés és a tárgyszerű formák használatát.
Az 1960-as évek elejétől képein a színek kölcsönhatásai kezdtek dominálni. Festészetének elvont tartalmát a színkontrasztok és a tudatosan irányított színfelületek egymás közti dialógusa tette plasztikussá. Fő témáit a folytonos változás, az eleven mozgásokkal teli átalakulás, a folyamatban levés történései adták. A festék felhordásának változatos módjaival kontemplációs tárgyakká fejlesztette alkotásait. Objektekkel kezdett el kísérletezni, és fekete-fehér kollázsokat készített. Utóbbi műveiben a rész és egész változó viszonyait és saját társadalommal, világgal kapcsolatos reflexióit fogalmazta meg.
1965 és 1970 között a természetes hangulatokat pozitív, negatív és szimultán színkontrasztokkal fogalmazta meg, ezzel nyitott jelentéstartalmakat és visszafogott mozgást vitt a képbe. Képi tereit változó nézőpontoknak megfelelő, egymással folytonosan ütköző, dinamikus struktúrákból építette fel, ahol a struktúra élő szövetként viselkedett – lélegzett, tágult, sűrűsödött és ritkult -, s a színek a hasonlóság és a különbözőség karakterét öltötték magukra.
Az 1970-es években a tér és a relativitás kérdései foglalkoztatták. Environment-elemekké fejlesztett képsorozatokat alkotott, melyekbe beleintegrálta a kollázs-alkotások tapasztalatait is. Eredményeként az 1980-as évek elejére a szín, mint egyedüli kifejezőerő és alkotói eszköz, s mint formastruktúra, az átlényegülés immanens természetét hordozta. A színfolt a térbe integrálódott, és tiszta dinamikává lett.
Az 1980-as években művészetében a külső tér, mint esztétikaivá tett művészeten kívüli valóság, és a valóság, mint esztétikai tér, s mint a festészet eredendő kontextusa, alapkérdéssé vált. Az észlelés határainak kiterjesztésével a művészi kifejezés határai is tovább szélesedtek: a grafikai és a nem grafikai, a festészeti és a plasztikai, a formai és a forma nélküli, a szellemi és a természeti vizuálisan és lényegileg is, egymás minőségeinek a kiegyenlítésére törekedve új valósággá integrálódott.
Festészetében újra szerepet kaptak a vonalas elemek, ezúttal, mint a kép strukturáltságát dinamizáló, érzéki-taktilis színkontrasztok. Művészetében ekkor a kép megalkotásáról az alkotás folyamatára helyeződött át a hangsúly.
Az 1990-es években egyetlen színre épített, hideg-meleg kontrasztokkal és organikus karakterű, intenzív fényhatásokkal a racionalitás és az intuitivitás komplex egységét kívánta megteremteni. Arra törekedett, hogy a vonal, a szín és a fény dinamikájából az anyagi és a szellemi antagonizmusát kibékítő, harmonikus egészet hozzon létre.
Munkái megalkotásakor a szimultán színek integrált tónusazonosságán belüli, finom eltérések kifejező értékére koncentrált. A párhuzamosan készített kollázsokon az erőteljes formai ellentétek, a geometrikus szerkezet és a sugárirányú, vagy váltakozó ritmusban ismétlődő, egymást felerősítő mozgások – mint kontrasztos képelemek – különböző élethelyzeteket, történelmi és társadalmi szituációkat, kritikai hangvételt testesítettek meg.
Az 1990-es évektől festészetében a lét mint önmagában való egység és egyformaság funkcionális kiteljesítése, az abszolút identitás foglalkoztatta. Képein a valóság szüntelen változása és átalakulása, benne a tér és az idő, a személyes és a személytelen, a látható és a megélt, az empirikus és a racionális, az érzéki és az intellektuális mint a lét archeológiája, egymásra és egymásba rétegződve, fénnyel, színnel, kis tónusértékkel strukturált sűrűségként és ritkulásként öltött testet.
Festészetében a fény és a tónusérték nem a differenciálásnak vagy az integrálásnak, hanem egy magas szintű szintetizálásnak az eszköze. S hogy azzá válhatott, abban fontos szerepe volt az utóképnek, mely alkotásaiban a térbeliség egyedüli formája lett.
A 2000-es években művészetét új ritmusok és színtársítások, a belső tagoltság finomodása, a szétnyíló mozgás ellenébe ható domináns színhasználat és a visszafogottság határozza meg.
Németh Jánost az eltérő vonatkoztatási rendszerek – művészet, társadalom, természet és világ – közös horizontja érdekli, melynek differenciálása és alkotói realizálása a megismerés mélyebb dimenzióit kapcsolja össze új, aktuális valóság-képpé.
Festészete a létező és a lehetséges teljes egyidejűségének oda-visszajárható közegére, s annak érzéki-konkrét festői újrateremtésére irányul. Számára a valóság kezdet-, vég- és középpont nélküli, egyidejű és kontinuus térbeli struktúra, mely diskurzusból ered és diskurzussá válik, mely a maga összetettségében az alkotás folyamatában tapasztalható meg.
Németh János festői világképében a mesterségbeli tudás és a személyes kivitelezés egymástól elválaszthatatlan. Világlátásához hozzátartozik, hogy személyisége vizsgálódó beállítottságú, dialektikusan gondolkodó és moralista, egyformán érzékeny a rendre és a változásokra. Hogy ezt plasztikussá tegye, azonos tónusértékű színekkel dolgozik.
Művészete arról szól, hogy a világ változó képe a maga valóságában csak a jelenlét tudatos megtapasztalásával és intenzív értelmezésével, folyamatos reflexív folyamatban tárul fel.
Fogadják szeretettel a műveit!
Elhangzott: MTA Galéria (az MTA Nyugat-dunántúli Regionális Kutatóintézete), Győr, 2019. szeptember 25.