Kádár Béla a modern magyar művészet egyik hazai mestere az 1920-as években fontos kiállításokon együtt szerepelt a kor legnagyobb európai művészeivel Berlinben, New Yorkban, majd 1937-ben Münchenben, munkásságát azonban alig ismerjük.
Pedig Hevesy Iván már 1922-ben a magyar expresszionizmus kiemelkedő mesterének tartotta a róla írt – a művészről máig megjelent egyetlen – könyvében, Herwarth Walden, a Der Sturm kiállításainak főszervezője pedig három munkáját is közölte az Einblick in Kunst: Expressionismus, Futurismus, Kubismus című, 1925-ben Berlinben megjelent művészetelméleti könyvében, melyben szerinte Picasso, Chagall, Archipenko, Kandinszkij és Kampendonk mellett ő volt a leginkább figyelmet érdemlő művész.
1926-ban a new yorki Anderson Galériából és Brooklyn Museumból indult nemzetközi hírnevét növelő amerikai kiállítás-sorozata, amely alapján Christian Brinton Philadelphiában (1930) és New York-ban (1931) a magyar avantgarde egyik géniuszaként üdvözölte őt.
A 20-as években bemutatott műveinek és az azokról megjelent írásoknak, kiállítási katalógusoknak köszönhető, hogy az európai és kelet-európai avantgarde művészettel foglalkozó tárlatokon és galériákban a második világháborút követően is rendszeresen szerepeltek Kádár Béla művei, vagy önálló kiállításokat rendeztek neki (Berlin, München, Amszterdam, Genova, London, Párizs, Milánó, Köln, stb), míg itthon évtizedeken át sűrű csend vette körül.
Ki volt ez a festő, akinek a Kieselbach Galéria legutóbbi árverésén több képét és rajzát kalapács alá vitték, s egy eddig ismeretlen, kisméretű posztimpresszionista festménye, amely a legszebb Rippl-Rónai-képekkel vetekedik (1907-1908 körül), több mint tíz millió forintért kelt el? Aki a 40-es években receptes papírokra rajzolta utolsó ismert rajzait, s még akkor is festett, amikor már majdnem megvakult? Akit családja elpusztítása után egyedül csak a művészet éltetett?
Művészetünk fejlődésének és megértésének sajátos hátrahúzó tényezője, hogy az új formanyelvvel kísérletező és új gondolatokat megfogalmazó alkotóinkban előbb évtizedeken át a hibákat keressük, majd amire elismerjük, hogy egyetemes értékeket teremtő, eredeti tehetségek – többnyire a haláluk előtt vagy után -, 30-40-50 év lemaradással igyekszünk bemutatni az életművüket, összegyűjteni azok szerteszóródott morzsáit, hogy valami megmaradjon belőlük közgyűjteményeinkben, és helyrehozhassuk a korábbi negatív hozzáállásból fakadó értékelési torzulásokat.
Kádár Bélával is ez történt.
Kádár Béla festőművész volt, aki egész életében rajzolt. Sikereinek jelentős részét az 1920-as években és az 1930-as évek elején készített gouache- műveivel és rajzaival érte el. Rajzi hagyatéka az eltelt évtizedekben alig egytizedére csökkent, de töredékében is sejteti alkotójuk magas szintű rajztudását és sokirányú művészete kibontakozásához az útkeresést. Festményeiből alig félszázat ismerünk.
Magyarországon 1937-ig, majd ezt követően 1971-ben, 15 évvel a művész halála után voltak láthatók művei. Az utóbbi évszám a művész első emlékkiállításának éve (Magyar Nemzeti Galéria). 1992-ben budapesti magángalériában, 2000-ben Győrött, a Városi Művészeti Múzeumban ismerkedhettünk rajzművészetével, amely Borsos Miklóséhoz hasonlóan, végigkísérte életét.
Kádár Béla művészetének legfontosabb gyökerei a XIX. századi realizmus és posztimpresszionizmus, a század első évtizedeinek avantgarde mozgalmai közül elsősorban a kubizmus és az expresszionizmus, később a szürrealizmus, a két világháború között a klasszicizáló áramlat, a távol-keleti fametszet és tusrajz kifinomult vonalkultúrája, s az élete során megélt személyes élmények, valamint a belőlük táplálkozó, alkotó fantázia.
Ebből teremtett olyan világot, amelyet a korabeli kritikusok – mint Lothar Schreyer – Chagall műveihez hasonlítottak, kiemelve az azonos művészeti törekvések mögötti, egyéni értékeket.
Művészetében egyetemes formanyelven hétköznapi témákat és modern érzéseket kívánt összhangba hozni saját alkotói elképzeléseivel.
Főbb témái a korabeli magyar valóságból a kisvárosi és falusi élet, a mindennapok egyszerű, meghitt világa, tárgyai és alakjai – a saját közvetlen környezete és a hozzá fűződő viszonya, valamint a képi absztrakció személyes jegyeket hordozó lehetőségei.
A századfordulót követő első évtizedben a legjobb magyar művészeti hagyományokat megtestesítő festők, valamint a modern magyar művészet európai rangú alkotója, Rippl-Rónai és a francia impresszionizmus mesterei művészetének tanulságai alapján készültek rajzai és festményei: portrék, a művész otthona, enteriőrök feleségével és rokonaival, az akkor még falusias pesti külváros utcaképei.
Biztos arányérzék, megfontolt vonalvezetés, plasztikus, de nem aprólékos formakezelés, kifinomult, visszafogott színhasználat és a látvány tiszta visszaadása jellemzi valamennyit.
A 10-es évek első felétől érzelmekkel telítettebbek alkotásai: puha tónusokra, laza foltokra redukálódnak a formák, amelyek még erősen kötődnek a látványhoz, de már csak annak lényegi mozzanatait tartalmazzák.
A 20-as évek elejéig művészete további változáson megy keresztül, amelynek két kiemelkedő emléke a Kokoschka legszebb korabeli portréihoz mérhető Matrózruhás kisfiú című rajza és a Bécsi vázlattömbként ismert, 31 lapos rajzsorozata.
Itt továbblép az absztrahálás tekintetében, ugyanakkor a formát a tiszta vonallal mint hozza létre (lásd még: Jelenet lóval, 1923 k.), képein pedig a vonallal körülírt forma síkba terül, és eleven lendületet hordoz magában.
Művészetében a kép kezd eltávolodni a valóságtól, hogy valami más, fontosabb mondanivalóra figyelmeztessen, új jelentést közvetítsen. A vonal szuggesztívvé és öntörvényűvé, játékosan feszessé, a kompozíció dinamikussá válik.
Ez az irány erősödik fel a 20-as évek közepén, s megy el egy geometrikus és szürrealisztikus absztrakció felé a Kassák számára is figyelemre méltó konstruktívista kompozícióiban 1928-ig, illetve a kubizmus tanulságait is felhasználó, klasszicizáló szándékú (Kalapos nő, 1930 körül), vagy metafizikus képei (1925-30 között), valamint a körökből, ívekből, rácsos tagolású négyszögekből, sakktábla-motívumokból és bábuszerűvé egyszerűsített alakokból, illetve egy kollázsszerűen egymásra halmozott épületrészletekből szerkesztett komponálásmód irányába. A Magyarországon fennmaradt műveinek egyik kiemelkedően szép példája a Kompozíció lóval és alakokkal című tusrajz (1920-as évek vége), amely az 1928 körüli legfontosabb törekvéseinek szintézise. Nyugalom és mozgás dinamikus feszültsége sűrűsödik egyetlen kompozícióba, amely tisztán művészi problémát old meg a klasszikus rajz, az íves vonal és a puha tónus eszközeivel, félúton a valóságábrázolás és a teljes absztrakció között.
Műveinek egy újabb vonulata talán ismertebb. Itt a művész meseszerű elbeszélő kedve kombinálódik a kubista formanyelvvel és a falusi témákkal (Szamárháton, 1924 k.; Pásztorlány, 1924 k.).
Amerikai kiállítás-sorozata idején folytatja az absztrakt képelemek kötetlen egymásba fűzését: stilizált figuratív és nonfiguratív formaelemeket rendel egymáshoz szabadon, játékosan, kollázsszerűen (színes tuskompozíciók 1928-30 között, pl. Mítikus falu).
Más műveiben ugyanezen időszakban a montázsszerűen megkomponált, erősen redukált valóságelemek egyetlen felfokozott dinamika kifejezésének (Absztrakt kompozíció, 1928 k.; Absztrakt kompozíció lovassal, 1928 k.), majd a témától elvonatkoztató, ellentétes formaelemekből és irányokból épülő, figurális, de eredeti jelentésétől elidegenedett, valójában konkrét jelentés nélküli kompozíció alakításának rendelődik alá (Absztrakt kompozíció, 1928).
Festményeihez hasonlóan, egyes rajzműveiben is életképeket alakít látomásos jelenetekké a montázs eszközével, ahol építészeti és táji elemeket, vagy lovakat és kutyákat a természetes látványt megközelítő jelenetté formál (Életkép lóval és kutyával, 1920-as évek vége). Különös hangulatot eredményez a képen uralkodó szelíd mozdulatlansággal szemben a fények és árnyékok erőteljes kontrasztja és az ezzel szembefeszülő halk tónusok. Innen már egy lépés a 30-as évek első felének klasszicizáló korszaka, amely meditatív nyugalmat árasztó képek sorozatát indítja el (Lovas és nő, 1930 körül).
Rajzain rövid időre az abszolút szépséget megjelenítő tiszta vonal válik főszereplővé, amely zenei asszociációkat keltő ritmusba rendeződik. E korszak egyik remeke a Csipkegalléros nő (1927 k.) című műve.
A 30-as évek közepén készült képei fontos láncszemei a modernitás és klasszicizálás sajátos szintézisét kereső alkotói periódusnak. E törekvést mutatja az Aktok két lóval és Absztrakt kompozíció aktokkal és állatokkal című, 1935 körüli két rajza. Ezeken különös kompozícióba olvasztja ismert motívumait. Játékos, könnyed vonalakkal megrajzolt, síkra redukált idilli jelenet-részleteket helyez egymás mellé és fölé rétegezve, látszólag minden összefüggés nélkül. Valójában most ér el az absztrakció legszélső pontjára, s egyben avantgárd formai kísérleteinek végéhez, amikor síkba teríti a világot leíró vonalhálót, és egyenrangú elemekből épített, nyitott kompozícióvá fejleszti az általa teremtett valóságot. Az absztrakt formával, a vonallal és a síkkal mint résszel, egészet teremt.
Kádár Béla szüntelenül kísérletező, nyughatatlan művész volt, akinek a művészi fejlődése több szálon követhető nyomon. Miközben egy-egy téma kibontásán dolgozott, újból és újból visszatért egy már korábban meghaladott korszakához, vagy adott szempontból már kimerített témához, hogy a felmerült lehetőségeket a végletekig próbára tegye.
Hosszú időre és alapos kutatómunkára van szükség, hogy életműve a valódi értékének megfelelően ismertté váljon.
Megjelent: Múzsák,