Hetey Katalin (1925, Miskolc – 2010, Budapest) Kossuth-díjas szobrászművész a XX. század egyik legeredetibb szobrásza volt, aki festőként kezdte a pályáját. A festői térrel, plasztikus kifejezéssel kapcsolatos, egyre innovatívabb anyagkutatásai és formai kísérletei vezették el őt előbb a reliefképek, majd a reliefek, végül a teljes szobrászat irányába. Művészete világszínvonalú, magyar vonatkozásban egészen kivételes, a kor legaktuálisabb szobrászati kérdéseire keresi a választ, és eredeti megoldásokat talál és dolgoz fel szisztematikusan. 1957-ben Olaszországban, a kor sikeres filmművészeinek segítségével alkotta első emigráns műveit, majd Párizsban telepedett le, 1970-től pedig felváltva Párizsban és Zürichben, az 1990-es évek második felében Párizsban és Budapesten élt. A párizsi Galerie Maeght korán felfigyelt munkáira. Az ott rendezett kiállításai mellett a művész további elismerését jelzi, hogy a galéria szerepeltette az absztrakt expresszionizmus különböző törekvéseit és fontosabb eredményeit összefoglaló, háromkötetes kiadványában.
1980-ban volt az első hazai önálló kiállítása a férjével, Konok Tamással együtt Győrben, a következő évben pedig a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Ettől kezdve bekapcsolódott a hazai művészeti életbe és számos önálló és csoportos tárlaton vett részt. Az 1980-as évektől alkalmanként Nagyatádon és Győrben is dolgozott a nemzetközi fa-, illetve fémszobrászati művésztelepen. Nagyatádon szökőkúttal kombinált, monumentális faszobrot (1984), Győrben fém szökőkutakat és szökőkút terveket, valamint lemezből hajlított, illetve ipari technológiára épített szobrászati műveket alkotott (1978, 1982, 1992). Bár művészete a nyugat-európai szobrászat legnagyobbjaival mérhető, itthon jó ideig csak néhány múzeum és galéria foglalkozott vele. Élete végén azonban Kossuth-díjjal ismerték el alkotói munkásságát és életművét. Nyugat-Európában, Amerikában és Magyarországon voltak kiállításai. Csendes, elmélkedő, meleg szívű ember volt, de nagyon szigorú önmagával, és persze, nagyon következetes. Újító szellemű alkotásai révén méltán vívta ki a geometrikus művészetekben jártas, a párhuzamos egyetemes szobrászatot jól ismerő művészettörténész szakemberek, galériák és gyűjtők figyelmét.
Pályája első tíz évében (1947-1956) művészetét a mesterétől, Szőnyi Istvántól tanult, látványból kiinduló és a jelenségek egészét intuitív érzetekké formáló, lírai festészet jellemezte. Innen az 1950-es évek végére – 1960-as évek elejére a rajz és a festészet klasszikus eszközeit használva az absztrakt festészethez érkezett.
A hatvanas évek elején a forma további egyszerűsödése, a szín, mint élményt közvetítő és formaképző elem, térbeli dinamikát teremtő eszköz intuitív használata, valamint a különféle anyagok és a szín metaforikus jelentésére és kontrasztjaira való tudatos építés határozta meg festészetét.
A valóság új megközelítésmódja a 60-as évek második felében a művészet környezetbe integrálásának a problémáját vetette fel, amelynek megoldásához, miként későbbi szobrászatában is, a technikai eljárások széles skálájával kísérletezett.
Erős színkontrasztokkal vagy tonális összhangban festett képein szoborra emlékeztető formákkal bonyolult testeket és térszerkezeteket jelenített meg. Ezekben az években a nyitott kompozíciókba helyezett, ritmikusan tagolt, finom vonallal körülírt organikus és geometrikus formáknak a téri viszonya érdekelte a művészt, tér és forma tökéletes egységét kutatta.
A 60-as évek végétől reliefekkel kísérletezett, reliefhatású festményeket, plasztikusan domborított textilképeket, rézkarcokat és kollázsokat készített. Az anyag és a forma egységét kereste, az anyagból születő forma összefüggéseit és az azonos anyagból épülő formarendszerek belső elváltozásaiból származó törvényszerűségeket vizsgálta.
Az anyag mozgásából következő aktusok formává alakulásának módszeres tanulmányozása vezette el első nagyméretű plasztikai kísérleteihez, a térplasztikára is alkalmas gipszformák szabályos organikus testekké alakításához (Térplasztika makettek, 1971-72), valamint a káosz problémájának a vizsgálatához, amit „a mozgás által létrehozott, elkerülhetetlen esemény állapottá válásaként” értelmezett. A gipszplasztikák simára csiszolt felületének tiszta vonalú íve rajzaiban és festészetében is a tökéletesség szimbóluma. Geometrikus dedukciói – az ellipszis, a kör és a gömb – szobrászatában a tiszta forma kánonja lett.
Hetey Katalin munkásságában az első körplasztikák a 60-as évek végén jelentek meg.
1970-ben kapcsolatba került a zürichi Schlégl Galériával és dr. Schlégl István galériavezető
segítségével az aarau-i H. Rütsch Harang és Művészeti Öntödével. Itt alkotta meg a Rész és egész című alumínium, réz és bronz kisplasztikákat és szobrokat, amelyek organikus változatának A változó formák (1970-1981) címet adta.
E művekben a forma felosztásával és a felosztott elemek vízszintes és függőleges elmozdításával megbontotta a tiszta körvonalú, gömbölyű test harmonikus egyensúlyát. Az elemek széthúzásával változó tömegű és formájú szobor változó teret hasít ki a környezetéből, ezáltal láthatóvá válik belső tere, a teli és az üres közötti, „materializált űr”.
Hetey Katalin számára az anyag mindig döntő fontossággal bírt. Az anyagban való gondolkodás az anyagkísérletei, a formarajzai és a szigorú forma-elemzések révén fejlődött magas szintre. Forma-elképzelései a technikai tökéletesség igényével párosultak, ami átgondolt struktúrarendszerek szerkesztésére és pontos kimunkálására késztette.
Ennek a szisztematikus alkotói munkának és kitartó következetességnek az eredményeként keletkeztek a Rész és egész című szoborsorozat geometrikus verziói (1981-1990), majd a 80-as évek II. felétől azok egyenes és íves változatai (1986-1991). E művek a tiszta anyagok, logikus gondolkodás, szigorú formarendszer és tökéletes megvalósítás magas fokú szintézisei.
Hetey Katalin szobrászatában a kiemelhető, elforgatható test nem pusztán része az egésznek, hanem kiemelve önmagában is egész. Az egész és a részek viszonyának végtelen variabilitását az egymás közötti tökéletes összerendeltség biztosítja, ami további feloszthatóságot sugall.
Művészetében a monumentalitás törvényszerű. Bármelyik forma bármely méretben elképzelhető, mert bennük a mozdulat-folyamat-idő hármas egysége tökéletes harmóniában áll a tömeg-tér-űr és a zárt tömb-nyitott struktúra-tiszta rajz hármas egységével.
Formarendszerének szigorú organikus-geometrikus változataiban a szabályos felosztás kizárja a tökéletlenségi tényezőt, mégis határtalan lehetőséget biztosít a teremtő fantáziának, hogy kifejezze és formába öntse az állandóban rejlő mozgás kimeríthetetlen gazdagságát, az egységes egésszé rendezett formák sokféleségét és komplexitását. Ez művészetének a legfőbb lényege.
Hagyatékában valamennyi alkotói korszakából, és a legkülönbözőbb anyagokkal való kísérletezéseiből maradtak fenn munkák: festmények, domborított képek, festményreliefek, szigorú organikus és geometrikus absztrakt szobrok, játékos és mozgatható kisplasztikák, variálható acél- és fehér gipsz reliefek, méretarányos fa- és fémszobor tervek, kútszobor-modellek, saját kikísérletezésű anyagokkal készített plasztikák, invenciózus anyagkísérletek, ceruza-, tus- és tollrajzok, köztük szoborvázlatok is, továbbá automatikus egyedi rézkarcok, dombornyomású kompozíciók merített papíron, szitanyomatok és rézkarcok, ipari technológiával előállítható motívumaiból alkotott fekete-fehér gouache és xerox-kompozíciók, dobozművek és talált anyagokból alkotott szoborkompozíciók.
Gazdag dokumentációs anyaga (újságcikk másolatok, levelezések, fotók, meghívók, katalógusok) végigköveti munkásságát, fontosabb kiállításait és művészeti kapcsolatait.
N. Mészáros Júlia