A Borsos Miklós-gyűjtemény sokáig az 1979-től a Xantus János Múzeum által kezelt, majd 1997-ben a Városi Művészeti Múzeumba integrált Borsos Miklós Állandó Kiállítás teljes anyagát jelentette. A xantuszos kollégák azt gondolják, hogy a Városi Művészeti Múzeum elvette tőlük az állandó kiállításukat, pedig csak annyi történt, hogy a város létrehozta a saját múzeumát, és nem volt tovább ok arra, hogy a megyei múzeum kezelje a városnak ajándékozott Borsos-gyűjteményt. (Ez volt a Kovács Margit-gyűjteménnyel is, annak fenntartása és gondozása is a város múzeumának lett a feladata.)
Azonban a gyűjtemény sokat gyarapodott 1979 óta, mely munkából mindkét győri múzeum kivette a részét. A Xantus János Múzeum öntette az éremtárolókban látható érmek jelentős részét, és 1997-ig további kisplasztikákat, relief-portrét és plakettet kapott a művésztől, valamint egyszer érmet is vásárolt. Az új művekhez új vitrinek készültek. A művész első kőszobra (Anya gyermekével, 1933), melyhez a Káptalan-dombon talált trachit darabot használta fel, részben helyi adakozásból került be a Kolozsváry-gyűjteményből az állandó kiállításba, és a Városi Művészeti Múzeumhoz tartozó Magyar Ispita udvarán álló Phőnix-szobor is múzeumi gondozás alá került.

Borsos Miklós utolsó szobor-ajándéka az Aphrodité című márványszobrának kisméretű bronz verziója volt. A művész 1990-ben járt utoljára Győrben, amikor a városban fennmaradt, magángyűjteményekből kölcsönkért műveiből rendeztem kiállítást, melyhez konferenciát szerveztünk. A rendezvény után megtekintette a Káptalan-dombon az alkotásait, mely rendkívül megható volt, mintha egyesével búcsút vett volna tőlük.

1996-ban a művész felesége, Buba asszony a Városi Művészeti Múzeumnak ajándékozta Borsos Miklós 77 üzenet című rajz-sorozatát, melyet a művész eredetileg önálló albumba szánt, de életében soha nem jelenhetett meg. Később ránk hagyta a budai lakás egyes bútorait, könyveket, levelezési- és fotó anyagokat, valamint néhány kisméretű, korai fa- és bronz szobrot, és a művész első egész alakos márványszobrát (Leányakt/Nőalak, 1935). A Városi Művészeti Múzeum további rajzokat és kisplasztikákat vásárolt Borsos Miklós testvérétől, valamint ajándékozás útján megkapta Kéry Ilona egyik örökösétől a Ferencsik János-síremlékhez készített bronz szobor gipsz makettjét, és pár kisplasztikát. Mindkét múzeum gyűjtötte a művészről megjelent írásokat, újságcikkeket, meghívókat, katalógusokat, könyveket, filmeket, melyekhez Borsos Miklóstól és az özvegyétől is kapott kéziratokat, levelezési- és fotóanyagot.

A Városi Művészeti Múzeum Borsos Miklós özvegyének hagyatékából emlékszobát rendezett be, mely azóta része az állandó kiállításnak (Kéry Ilona- emlékszoba), a dokumentációs és adattári anyagokból pedig ünnepélyes keretek között megnyitotta, és a kutatás számára hozzáférhetővé tette a Borsos-ház tetőterében a Borsos Miklós Archívumot.

A műtárgy- és dokumentumgyűjtemény teljes anyaga és az állandó kiállítás ma a két múzeum összevonásával létrehozott Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumhoz tartozik. Az adattárat – a Borsos-házi múzeumpedagógiai tevékenység bővítésével indokolva, Grászli Bernadett igazgató felszámolta, és az intézmény legkevésbé hozzáférhető raktárába helyezte, talán a közeljövőben változni fog a helye, és újra kutatható lesz.
A Borsos Archívum anyagából két kiállítás nyílt a Városi Művészeti Múzeum rendezésében: az első a művész teljes életútját mutatta be, a második a művész irodalmi kapcsolatait.

Borsos Miklós állandó kiállításának gondolata a művész 70. születésnapja alkalmából a Xantus János Múzeum által rendezett időszaki tárlat sikeréhez vezethető vissza (Napóleon-ház). A kiállítás végére a város eldöntötte, hogy szívesen rendelkezésre bocsát a művész számára egy épületet, melyben állandóan láthatóak lennének az alkotásai. Az, hogy még életében állandó kiállítása legyen egy szobrásznak, amit nem maga a művész, hanem egy múzeum gondoz, tart fenn és működtet, régen is rendkívül ritka volt Magyarországon, Borsos Miklóson kívül csak Varga Imre kapott ilyen lehetőséget.
Borsos Miklós 1977-ben kiválasztotta azokat a munkáit, amelyeket a még rendelkezésre állók közül a legjobbaknak tartott, megnézte a Káptalan-dombon a kiállítóhelyet, és megtervezte szobrai helyét. Az állandó kiállítást Salamon Nándor kivitelezte.

A kiállítás helyszínének az egykori püspöki udvarbíró házat választották, amelyet 1977-től teljesen felújítottak. Az épület a középkortól a püspöki udvarbíró háza volt, helyén a római korban gabona- és élelemtárolásra szolgáló építmény állt. A Káptalan- dombról érkezve, a székesegyház keleti oldalával szemben, az egyemeletes és mellette egy földszintes házból álló épületegyüttes széles, kőkeretes bronzkapuval kapcsolták össze, amely mögött hangulatos udvarra látunk. Innen nyílik az állandó kiállítás.

A belső udvar hosszanti oldalát oszlopos, félnyeregtetővel fedett, elől nyitott építmény zárja. Ez elé került Borsos Miklós Primavera című szobra, a “fészerbe” pedig a művész 4 nagyméretű, Velencei Biennáléra készített bronz reliefje (1966), a Siratóasszony című kő síremlékmű-terve és a pécsi Janus Pannonius szobor kisméretű változata.
A két ház alatt L alakú borospince volt, kisebbik terének mélyebben fekvő, zárt része a 17-18. században ideiglenes börtönként szolgált azok számára, akik felett a káptalan ítélkezett. A pince nagyobbik helyiségében maradt fenn az egykori ivóvízellátást szolgáló kút, mely a középkori püspöki építkezések idején készült.

Bár Magyarországon több múzeumban és nagy magángyűjteményben is őriznek Borsos Miklóstól alkotásokat, a győri múzeum rendelkezik az országban a legnagyobb és legszínvonalasabb gyűjteménnyel, mely 1979 óta is sokat gyarapodott. A gyűjtemény kő-, fa- és és bronz szobrokat, bronz és vörösréz reliefeket, érmeket, plaketteket, rajzokat, grafikákat és festményeket foglal magában.

Borsos Miklós művészete fontos összekötő kapocs a modern magyar szobrászat háború előtti, és az 1960-as évek vége között jelentkező új irányzatok között.
Pályakezdésétől az érett alkotói korszakáig a művész fő célja a klasszikus hagyományok és az új formaelképzelések közötti szintézisteremtés volt. Legjobb kőszobrai a teljes absztrakció irányába fejlődtek, pedig művészeti elvei a régi korok remekművein érlelődtek. Borsos Miklós művészetének négy alappillére a rend, a mérték, az értelem és a lélek. Elérésükhöz főleg az intim műfajokhoz fordult, így többnyire kis méretekben dolgozott.

Borsos Miklós az 1930-as évek elejéig festőnek készült, de már a megélhetést nyújtó vésnöki munka is a szobrászat felé terelte. Első jelentős művei a 30-as évek második fele és a 40-es évek vége között születtek. Következő, érett korszakának művészi törekvése leginkább Hans Arpéval és Henry Moore-éval rokonítható, utóbbi mestert Borsos a század legnagyobb szobrászának tartotta, mert a nagy szintetizálót látta benne. Moore szobraiban, akárcsak az ókori görög alkotásokban, vagy Picasso formateremtő rajzaiban, a természet eleven lüktetését érezte, s a kezdetektől maga is erre törekedett.

E korszak második periódusában konfrontálódott az 1950-es évek kultúrpolitikai elvárásaival (1954-ben Munkácsy-díjat kapott), de ahogy a teljes absztrakció előtt is megállt, a szocialista realizmust sem találta a maga számára követhetőnek.
Miután nem engedték tovább tanítani az Iparművészeti Egyetemen, az év nagy részét Tihanyban töltötte, ahol a nyaralójában a kor összes nagy írója, költője és zenészek, képzőművészek sokasága fordult meg. Témáit főleg a mitológiából és az irodalmi, zenei élményeiből merítette, számos művét a kertben faragta, és rajzain a Balatonra még közvetlen rálátást nyújtó kertjében örökítette meg.

A 70-es évek elején szívműtéten esett át, ami után le kellett mondania a kőfaragásról, így az a nagyszabású művészi programja, hogy a saját személyes világát az örökkön létező szellemibe integrálja, félbeszakadt. Következő alkotásaiban a valós és fiktív tér mitikus hősei egyre inkább mindennapi emberekké váltak. Késői művészetében pedig, amikor már szinte csak rajzolt, Rembrandt művészetéből erőt merítve, főleg saját életének eseményei, lelki-szellemi történései és személyes környezetének tárgyi világa foglalkoztatták. A mitológiait felváltó vallásos történetek és szereplők, a mindennapi élet tárgyai, a személyes sors legkülönbözőbb példázatai és a zenei témák domináltak rajzművészetében, melyben a csend és a vakító fény szimbolikus jelentése és a transzcendencia erősödött fel.

Borsos Miklóst leggyakrabban a Gresham-kör művészei, ritkábban az Arp és Brancusi által fémjelzett organikus absztrakt szobrászat alkotói közé sorolják.
1940-ig vésnöki munkával kereste a kenyerét apja műhelyében. A háború végéig Győrben, illetve 1943-tól nyaranta Tihanyban élt és alkotott, majd Budapestre került, ahol 1946-tól 1960-ig, míg szabad gondolkodását eltűrték, a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanított. 1945 előtt csak győri művészekkel együtt szerepelt győri és budapesti csoportos tárlatokon, s két önálló kiállítása volt (Tamás Galéria, 1941 és Nemzeti Szalon, 1943). 1959-ben első díjat nyert a Carrarai Nemzetközi Szobrászati Biennálén, 1966-ban pedig nagyszabású anyagot, kőszobrokat és nagyméretű bronz reliefeket állított ki a Velencei Biennálén.

A Gresham- körbe tartozó néhány kiváló alkotóhoz hasonlóan, az ő művészetét is a természeti látványban rejlő törvényszerűségek és esztétikum kibontása, a választott téma köznapiból való kiemelése, a valóság átszellemítése, az élet és a természet magasztosságának és fennkölt szépségének időtlen értékként való felmutatása jellemzi. Szobrászi fejlődésére azonban nem ők, hanem a közvetlenül látott ókori és reneszánsz festészeti, szobrászati és éremművészeti alkotások, saját élet- és munkatapasztalata, széles irodalmi és zenei műveltsége, ifjú korában pedig a nyaranta Győrben dolgozó Jupp Rübsam német újklasszicista művész szakmai útmutatásai hatottak.

Az 1940-es és 1960-as évek között közel került a nonfiguratív szobrászathoz, de azt az utat nem folytatta, hanem a természetes érzés és a természetes forma keretei között kereste az egyetemes érvényű kifejezés lehetőségét. Bár ezt jelentős visszalépésként értékeli az utókor, nem okozott törést művészetében, melyet éremművészetével, élete utolsó éveiben pedig a Bartók síremlékkel koronázott meg.

Munkásságának nagy eredménye, hogy valamennyi szobrászati műfajban újat tudott mondani, jelentősen meghaladva hazai pályatársainak szobrászi eredményeit. Ő adta vissza a rangját a rézdomborításnak, s vele a reliefművészetnek, továbbá az éremművészetnek és a síremlék-szobrászatnak, s példát mutatott arra is, hogy a közterekben nem csak politikai emlékezést szolgáló szobroknak van helye. Arckép-szobrászatában végigjárta az avantgárd szobrászok által megkezdett utat, bár ezt még sohasem gondolta végig, és mondta ki a szakma (lásd: Önarckép, 1933; Lyka Károly és Barcsay Jenő portréja, 1943, továbbá a táj karakterét és a Hely szellemét magába ötvöző Fej-szobrok). Rajzművészetében a tiszta vonalas kifejezéstől a festői értékek felerősítéséig széles skálán dolgozott, széles ecsettel és nagy lendülettel készített tusrajzai ma is megállják a helyüket nemzetközi összevetésben is. Bár nem engedték tanítani, sokaknak az ő művei adtak erőt saját művészetük kiteljesítéséhez, s ma többen követik szobrászatát, mint a művész életében.