2020. november 20-án Konok Tamás Kossuth-díjas festőművész, a Nemzet Művésze örökre eltávozott körünkből. Temetésén, 2020. december 12-én, mely a magyar himnusszal kezdődött és a francia Himnusszal ért véget, dr. Fabiny Tamás református püspök, Bán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Pascale Adréani francia nagykövet, Pataki Gábor művészettörténész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos munkatársa és N. Mészáros Júlia művészettörténész, a Konok-Hetey Művészeti Alapítvány elnöke búcsúztatta a művészt. Utóbbi beszéd olvasható itt.

Tisztelt Gyászoló Család, Művésztársak, Barátok!

Konok Tamást idézem az Emlékkövek című önéletrajzi írásából, mely tavaly év végén jelent meg Budapesten. A rövid szövegrészben arra emlékszik vissza, milyen volt újra látni 20 év távollét után Párizsból hazalátogatva a budapesti Toldy utcai szülői házat, ahol kisgyermekként, családja Győrbe telepedéséig élt. -„ Úgy álltam ott a dermedt múltban, mintha csupán egy álom lett volna Párizs, Kalifornia és minden, amit a vasfüggönyön túl megéltem. Az ötödik dimenzió a jelen, múlt és jövő egyidejű állapota. A hely és időnélküliség, a sine loco et anno mint életérzés a mai napig kísért, és megjelenik festményeimben is.”

Ha röviden össze szeretnénk foglalni Konok Tamás művészetének lényegét attól az időszaktól kezdve, hogy hosszas keresgélés és sokféle műfajjal, médiummal való kísérletezés után rátalált a maga egyéni alkotói útjára – a geometrikus absztrakt művészetre – amelyről soha nem tért le, aligha tudnánk egyszerűbben és plasztikusabban megfogalmazni, mi jellemzi a festészetét: egyetemes mondanivaló, a végtelen megragadása és transzcendenciakeresés.

Konok Tamás műveit már az 1960-as évek végén jelentős nyugat-európai és amerikai művészek alkotásaival együtt állították ki. 1970-től Schlégl István zürichi galériájában ez a kör tovább bővült. Előbb a zürichi konkrétokkal és az utánuk jelentkező művészgeneráció legjobb alkotóival, majd a XX. századi művészet idősebb és fiatalabb generációinak nemzetközi hírű és jelentőségű művészeivel Kandijszkijtól Chillidáig, s alkalmanként a Fanal és más neves kiadók konstruktív és konkrét grafikai albumait megalkotó művészekkel  Jurije Kniefertől Hans-Jörg Glattfelderen, Gottfried Honeggeren, Jean Gorinen és Carlos Cruz-Diezen át Aurelie Nemours-ig. Ezek a csoportos tárlatok, a Bázeli Művészeti Vásáron való rendszeres jelenlét, és a közös grafikai albumok önmagukban kijelölik Konok Tamás művészetének helyét és jelentőségét.

Most azonban nem  erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy milyen volt Konok Tamás magánemberként, egy nagy művészcsalád harmadik generációjának tagjaként, egyetemi tanárként, előadóként és két művészeti szervezet, a Konok-Hetey Művészeti Alapítvány, illetve az OSAS – Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület társalapítójaként, s miért érzi úgy mindenki, aki valaha is találkozott vele, hogy a művész nagyon jó barátja volt.

Akik ma búcsúzunk tőle, valamennyien személyesen, és régóta ismerjük őt, jómagam 38 éve. Konok Tamást nem csak tiszteljük, de szeretjük is. Kiemelkedő színvonalon alkotó, kiváló művész, nagy tudású, széles látókörű, mély gondolkodású és rendkívül intelligens, igazi bölcs ember, nagy tekintélyű egyetemi tanár és ragyogó előadó volt. Emellett szeretetteljes, segítőkész, eredeti humorérzékkel rendelkező, nagyszerű ember is.
Párizsból való hazatérését követően intenzíven részt vett a hazai művészeti életben. Számos emlékezetes önálló kiállítása volt, és rangos csoportos tárlatokon vett részt. Amilyen módon csak lehetett, tenni kívánt azért, hogy javuljon itthon a kortárs művészet megítélése és szélesedjen a befogadók és értők köre, s segítse ennek a folyamatnak az eredményességét.

A festészet mellett a zene és az irodalom, valamint a művészettörténet, a természettudományok és a filozófia is érdekelte. Felelősen gondolkodott a művészet hazai helyzetéről és saját művész felmenői munkásságának, Ferenczy Károly szobrászművésznek, id. Sándy Gyula festőművésznek, ifj. Sándy Gyula építésznek és egyetemi tanárnak, édesapja, id. Konok Tamás fotográfusnak, és a saját és első felesége, Hetey Katalin hagyatékának, életművének, továbbá a magyar alkotásokkal kibővített XX. századi nemzetközi – elsősorban grafikai – magángyűjteményének a megismertetéséről és sorsáról. Ezért hozta létre 2008-ban Hetey Katalinnal a Konok-Hetey Művészeti Alapítványt, melynek fő célja a hagyatékok és a kortárs gyűjtemény gondozása, feldolgozása, közkinccsé tétele, közgyűjteménnyé alakítása, az alapítók és a gyűjteményben szereplő alkotók művészeti és szellemi örökségének ápolása, tudományos és közművelődési hasznosítása. Emellett életművük további kutatása, publikációk megjelentetése, kiállítások, előadások, társművészeti rendezvények szervezése, kivitelezése. Nagy célok, amelyek megvalósításában megtisztelő részt venni.

A 2006-ban alapított OSAS Művészeti Egyesületnek is fő kezdeményezője volt Maurer Dórával, és ugyancsak a feleségével. Az ő lakásában és jelenlétében vitattuk meg a létrehozás feltételeit, lehetőségeit, az alapító- és rendes tagok körét, személyét, az alapító okiratot és a működést. Konok Tamás rendszeresen részt vett az OSAS által szervezett kiállításokon, és az egyesület működését biztosító albumok létrehozásában. A cél itt is nemes és közérdekű: a magyar művészet progresszív hagyományaként értékelhető geometrikus törekvések folytonosságának a fenntartása, kiállítások és rendezvények szervezése a képzőművészet, a design, az építészet, a zene, a film és az intermédia találkozására, közös szakmai diskurzusokra és a kortárs művészet prominens alakítóinak a megismerésére, valamint a konstruktív-konkrét-konceptuális művészet területein alkotó, fiatal tehetségek felkarolása, bemutatása, segítése, s szabad vizuális kutatások és alkotói kísérletezések.

Felejthetetlen élményt nyújtottak a Konok Tamás műtermébe szervezett, színvonalas alapítványi koncertek, ahol a résztvevőket azzal lepte meg a művész, hogy minden alkalommal felajánlotta egy alkotását egy koncertlátogatónak, akit sorsolással választottunk ki. Nemes gesztus, amivel ritkán találkozunk. Hasonlóan megtisztelte a szabadegyetemi előadásainkat is a jelenlétével. Ugyancsak emlékezetesek voltak az ő előadásai, melyekre mindig lelkiismeretesen készült. Igényes volt a munkájára, és a környezetére, valamint saját megjelenésére. Szerette a társaságot, a nyüzsgést, a színvonalas eseményeket és a szakmai kihívásokat, képes volt másoktól tanulni. Szenvedélyesen szeretett tanítani, és könnyesre nevettetett bennünket a saját életéből elmesélt történeteivel. Szeretett élni, és tudott élni. Életszeretete és életfelfogása példaértékű. Kiváló beszélgető partner volt a legkülönfélébb rendezvényeken, a legkülönbözőbb témákban. Ha tanácsot kértek tőle, mindig lehetett számítani rá. Figyelmes volt, s mindig mondott olyant, amivel útbaigazított, vagy amiből szellemileg és lelkileg gyarapodtunk, és ami megoldáshoz vezetett bennünket.

Szívesen látott mindenkit, aki az ő, vagy Hetey Katalin művészete, alkotásai iránt érdeklődött, akkor is, ha a vendég nem vásárlási szándékkal kereste fel. Megnyitotta a műtermét az egyetemi hallgatók és múzeumok baráti körei számára, türelmesen elmagyarázta, melyik mű hogyan készült, és hihetetlen sokat dolgozott azért, nem kis anyagi áldozatot is vállalva, hogy a hagyatékok, életművek mielőbb felkerülhessenek a hálózatra, és széles körben megismerhetők, valamint kutathatóak legyenek. Ugyanúgy, mindig készségesen fogadta és anyagokkal, dokumentumokkal, szakirodalommal látta el, vagyis szolgálta azokat a kutatókat, akik az ősei munkásságával kívántak foglalkozni, vagy a témájukhoz, diplomamunkájukhoz segítséget kértek tőle.

Minden ötletet, programtervet üdvözölt, és kész volt végiggondolni velünk a legapróbb részleteit, s érdekelték az eredmények is. Ha probléma adódott a kivitelezés során, mindig a megoldás foglalkoztatta. Pozitív energia áradt belőle. Betegségét türelemmel viselte, amint dolgozhatott, igyekezett elfelejteni. Nem sajnálta és sajnáltatta magát.  A dolgok, helyzetek megítélésében is megmutatkozott kivételes személyisége: nem tartozott a másokat kárhoztató emberek közé, nagy rálátásból és több szempontot végiggondolva szokott értékelni és véleményt alkotni. Sokszor fél mondatokból, szavakból, vagy gesztusokból is megértett bennünket. Nemcsak nagy műveltségű, szellemes, hanem mélyen érző, megértésre, és a konfliktusok feloldására törekvő, kudarcok esetén együtt érző és megoldást kereső, őszinte ember volt. Szerette maga körül a rendet, az egyértelmű, tiszta helyzeteket, a megbízhatóságot, és ő is megbízott másokban. Külső- és belső harmóniára törekedett. Már most nagyon hiányzik nekünk, alapítványa kurátorainak, pedig még fel sem fogtuk, hogy fizikailag már nem találkozunk vele.

Talán Paul Verlaine versére figyel most:
“Óh, nem kell már, csak a fuvolának messzi hangja húnyó alkonyatban!
Testem a birokban úgy kifáradt, hogy nem kell már,
csak a fuvolának húnyó hangja húnyó alkonyatban.

Nyugodjon békében!