Tisztelt Hölgyek és Urak! Kedves Kurátorok és Kiállító Művészek!

A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) ma megnyíló kiállítása Heiner Thiel, Michael Post és az OSAS együttműködéséből született. Magját a két német kurátornak, egyben kiállító művésznek egy tavalyi, a Wiesbadeni Kunstvereinben bemutatott, német, amerikai és svájci alkotásokból válogatott tárlata alkotja, melyhez négy magyar művész kapcsolódik még a munkáival.
A tárlat témája és címe – A szín testet ölt – azt sugallja, hogy a mai kiállításon a szín a főszereplő, amely valamiféle dinamikus átalakuláson megy keresztül, melyben kapcsolata a hordozó anyaggal, formával, felülettel megváltozik, új, önálló minőség jön létre: színes felületből szín-felület, formát fedő színből plasztikus szín.
Ugyancsak a címből és a témából következik, hogy a szín megtestesülésének törvényszerűen be kell következnie, mert a szín itt nemcsak mint anyag, nemcsak mint formaalkotó és képalakító eszköz, nemcsak mint festékfelviteli technika által keletkezett képi minőség, s főleg nem, mint statikus képalkotó elem jelenik meg, hanem a formával szorosan összeforr, ezáltal a mű valamiféle köztes teret jelöl ki, s teremt a festészet és a szobrászat között. A szín tehát testet ölt, de ez a test nem alak, nem felület és nem forma, hanem teret teremtő plasztikus sajátosság.
A szín megtestesülésének az a módja, ahol a síkhoz tapadó kép és a képet alkotó szín megváltoztatja önmagát és a befogadó téri környezetet s sem a szín, sem a tér, sem a kép nem marad azonos eredeti önmagával, a magyar művészetben monumentális méretben Maurer Dóra 80-as évek eleji, Buchbergben kivitelezett Térfestés-projektjében vált először megtapasztalhatóvá, jóllehet, a fény megtestesülésével már Moholy Nagy László, a szín plasztikai átlényegítésével már Mattis Teutsch János, s a színnel mint élettérrel Vasarely is foglalkozott, s a hagyományos festészetet tekintve, a színfestés mint a komplex valóság totális megragadásának eszköze, Németh János művészetében a 60-as évektől máig az egyedüli lényeg.
Maurer Dóra Buchbergben egy boltíves középkori belső tér szabálytalan falaira egy korábban kiérlelt, nyolc kötött színnel megtervezett, kétdimenziós geometrikus vonalhálót alkotó, szigorú rendszerábrát festett. A kész mű mind a teret, mind a kötött rendszert alkotó színeket, mind a szabályosan szerkesztett képet totálisan megváltoztatta, melynek következtében kép és a képet hordozó helyiség minden paramétere viszonylagossá vált: a tér a képet kvázi-képpé alakította, a szín a teret pedig ambivalenssé változtatta.

E mű születése közel esik a Fluxus-mozgalom 70-es évek végi, késői fázisának azzal a törekvésével, hogy a fizikai és nem-fizikai között valamiféle interaktív helyet találjon és teremtsen, amelyben a dolgok határai összemosódnak, a dolgok és jelenségek egymás ellentétébe fordulnak, összekapcsolódnak és szétválnak, eltűnnek, és újra megjelennek, s eközben megtarthatják eredeti mivoltukat is.
A létezés és a valamivé válás egyidejű állapotának bizonytalan kapcsolatai a kijelentéseket kérdésekké változtatják, amely kérdések olykor válaszként is értelmezhetők.
Így van ez az itt bemutatott művekkel is. Ezek eredendően plasztikus formák, geometrikus vagy organikus testek, térbe nyíló, falhoz kötött, egyenes vagy íves síkok és reliefek, amelyeket a szín egymással, a fehér háttérrel vagy a fénnyel és a megvilágított térrel összekapcsolódva, az eredetinél tágabb dimenzióba és kontextusba helyez.

Talán nem véletlen, hogy a mai kiállítás magját képező nemzetközi anyagot abban a Wiesbadenben mutatták be először (Kunstverein Wiebaden, 2013), amelynek tartományi múzeumában 1962-ben az első Fluxus-fesztivált rendezték, melyen az amerikai és az európai avantgarde egymás megtermékenyítésére találkozott.
Az absztrakt expresszionizmus ekkor már hatást gyakorolt az európai festészetre, amelyen belül a német művészet számára az absztrakció kínálta azt a lehetőséget, hogy megszabaduljon a múlt minden nyomasztó terhétől és ne kötelezze el magát valamely művészeti ág irányába (Aknai Tamás).
A Fluxus volt az, amely a háború után tudatosan a jól beazonosítható művészeti ágak és hagyományos műfajok közötti térre összpontosított, amely teret Dick Higgins szinte azonnal – hasonló tudatossággal – intermédiának nevezett.
Az itt kiállított művek nagyon is konkrétak – színes formák, testek, síkok -, s a színnel együtt is minimalista tömörségűek, de nem konkrét művészeti alkotások és nem minimal art művek, mint ahogy meghaladják a konceptuális, strukturális és a 70-es évek geometrikus absztrakt törekvései mögötti gondolkodást is.

Bennük a szín és a forma, a szellemi és a fizikai, az érzéki és a konkrét egymástól elválaszthatatlan egységet alkot mind a mű elgondolásakor, mind a mű megvalósításakor és megjelenésében is. Minden elem és mozzanat abszolút egyenrangú egymással, ugyanakkor egymással folytatott párbeszédük megváltoztatja eredeti vizuális minőségüket.
Ha a forma geometrikus test vagy annak síkhoz kötődő része, akkor a színnek döntő szerepe van abban, hogy a forma fizikai zártságáról elterelje a figyelmet, s valami új, az ornamentálisra inkább jellemző átváltozást, átlényegülést eredményezzen. Ha a forma organikus test vagy organikus absztrakció, akkor a színfelületével érintkező fény teremti meg azt a dinamikus viszonyt, melyben a plasztikusság köztes formává, téri és testi helyett képi plaszticitássá lényegül.

Valamennyi kiállított műre jellemző, hogy az eltérő minőségek közelednek egymáshoz, felcserélhetőséget vagy kontinuitást biztosítva egymásnak az egyneműség, elemi egyszerűség és új képi, formai, térbeli plasztikai egység állapotának az eléréséhez.

Minél plasztikusabb, kerekdedebb, ívesebb a forma, annál fontosabb színfelülete kontinuitásának a megszakítása, a forma testiségének, térbeliségének a tagadása, a szín plasztikai értékének a növelése. S minél tagoltabb vagy képszerűbb a forma, annál inkább szükséges a szín formaképző erejének, lehatároló képességének a korlátozása, a színfelület kontinuitásának biztosítása. Tér és test, forma és felület, szín és plaszticitás, zártság és nyitottság, térbeliség és képszerűség egymás ellenében végül közbülső formává, új médiummá válik, összetettebb valóságot teremt.

Kedves Vendégek!
A szín mint szín, ezekben a művekben szín-felület, szín-plaszticitás, szín-forma és művészi reflexió is. Tehát nem egyszerű optikai, esztétikai, vizuális és téri minőség, s nem is csak illuzionisztikus, dematerializáló, tartalmat univerzáló festészeti eszköz, hanem olyan szoros kapcsolat és egymásra utaltság tér, forma, felület, szín, technika, nyelv és gondolkodás között, melyben a mű téri, plasztikai, vizuális, érzéki és asszociatív minőségei egymással ötvöződnek vagy egymás ellenében hatva, önmagukat megőrizve, egymást egymásba járhatóvá teszik.
A fizikai, érzéki és intellektuális átjárhatóság az, amely felerősíti a szín plasztikai minőségeit és megteremti azt a kontextust, melyben a mű mint szín-tárgy valamiféle kritikát is gyakorolva a megelőző művészetekre, a valóság új terét hasítja ki és teszi láthatóvá – létezővé lényegül.

Fogadják szeretettel a kiállítást!

Elhangzott: Vasarely Múzeum, Budapest, 2014. október 8.