A Radnai-gyűjtemény törzsét a 20-as évektől a Gresham-kávéházban összegyűlt asztaltársaságból szerveződő művészek, az ún. Gresham kör tagjainak és művészbarátainak a munkái alkotják. Közöttük több olyan kiemelkedő jelentőségű művész nevével találkozunk, akik nagyobb számú kollekcióval, egyúttal számos fő művel szerepelnek, átfogó képet adva a két világháború közötti alkotótevékenységükről. Ebből a szempontból Egry József, Szőnyi István és Medgyessy Ferenc neve és munkái említhetők, de Derkovits Gyula, Nagy István, Barcsay Jenő, Rippl-Rónai József, Bernáth Aurél, Gulácsy Lajos és Borsos Miklós is gazdag anyaggal szerepel a gyűjteményben, s közöttük is számos olyan munkát találunk, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül e mesterek életműve és a két világháború közötti magyar művészet bemutatásakor.

Egry Józsefet (1883-1951) szoros szálak fűzték a posztnagybányai iskola törzsgárdájához, az ún. Gresham-kör művészeihez. Münchenben, Párizsban és Ferenczy Károlynál tanult. 1918-tól a Balaton mellett dolgozott, s az ottani táji motívumokat ábrázoló, ragyogó festményeivel a látvány elemeinek felbontása és újrarendezése útján teremtett önálló, szubjektív képi világot.
Egry a fényben úszó balatoni táj atmoszférikus jelenségeinek, flórájának, faunájának, az évszakoknak és a napszakoknak, a természetben élő ember érzelmi kötődéseinek, a hely szellemének volt fáradhatatlan kutatója. Képein a táj időbeni változásait, s transzcendens táj- élményeket fogalmazott meg a fény összetartó, konstruktív erejére építve (Napkelte, Napnyugta, Napos domboldal, Sárguló fák, Horgászó, Strandolók, Badacsony stb.).
Korai képein még a szecessziós hangvétel érződik (Padon ülő nő, 1912), ezt követően konstruktívabb, végül oldottabb festői stílusban festett (Badacsonyi ház, 1919). Az 1920-as évek elejétől a fényjelenségek foglalkoztatták, s közel került az expresszionista fényszimbolikához, melyben a nap társadalmi energiákat jelképez. Szivárvány című művében a természet a vihar feletti győzelem szimbolikus jelét festette meg (1924), majd a végtelen táj fölötti, fénnyel, párával telített levegőt ábrázolta, ahol a mindennapi látványon túl a kozmikus világ és az ember belső világa közötti harmonikus rend jelenik meg (Hazatérő nyáj, 1932). A 30-as években festészetében a fehér fény egyre nagyobb szerephez jutott, formát nyert, zenei ritmusra épült és fokozatosan betöltötte a képet (Fénytolódás; Ezüstkapu, 1935 k.; Nap a víztükörben, 1937). A festő életéről, otthonáról és világhoz, valósághoz fűződő viszonyáról az önarcképei (Támaszkodó, 1935; A festő, 1937) vallanak, a házukat, kertjüket ábrázoló képein (Teraszon, Kertben, mindkettő 1932-ből), ahol a felesége virágokat locsol (Juliska virágokat gondoz, 1930-as évek közepe, Juliska a verandán, 1936 k.) nyitott ajtó, illetve ablak mögött látjuk őt, s belülről, az otthon biztonságos melegéből láttatja a házát és közvetlen környezetét. Hazatérő című képén (1937) panteisztikus látvánnyá fokozza a megfáradt, otthonába tartó halászt.

Szőnyi István (1894-1960) a budapesti főiskolán tanult, mellette a modern magyar festészet műhelyében, Nagybányán is megfordult. Az első világháború megszakította tanulmányidejét, később monumentális kompozíciók festésének reményében a neoklasszicistákat és Cézanne, Van Gogh, valamint a magyar aktívizmus néhány jeles mesterének munkásságát tanulmányozta.
Első művei a gyűjteményben szénnel rajzolt klasszikus és klasszicizáló aktsorozatok és rézkarcok (Fák, 1920), amelyeknek kompozíciós tanulságait festményeiben érlelte tovább. A Radnai-gyűjteményben szerepel a Fürdés után című akt kompozíciója (1921), mellyel a Szinyei Társaság ösztöndíját nyerte el.
Korai festményei sötét tónusúak, a múlt hangulatát hordozzák magukban (Aktok vízparton, 1925), de a fény-árnyék plaszticitást hangsúlyozó hatására épültek.
1923-ban a művész Zebegényben telepedett le, ahol felfedezte a természetet, és sorra rajzolta, festette tájképeit. A fény formabontó, ugyanakkor teret szerkesztő lehetősége között kereste az egyensúlyt.
1929-ben római ösztöndíjasként az itáliai reneszánsz művészetet tanulmányozta. Hazatérve Zebegény mikrovilágát festette. Témakörét a falusi emberek csöndes beszélgetése, mindennapi munkája, a vízparton élő és dolgozó emberek, és saját családja életének eseményei, személyes élmények adták. A parasztság életében jelen lévő ősi életforma megnyilvánulásait kereste az idilli hangulatú mindennapok esemény nélküli világában (Asszony tehénnel; Szénagyűjtők; Vasárnap délután, 1935; Gyümölcsszedők, 1935, Beszélgetők, 1939). Munkássága során az élet megértése és a mindennapok lírai átköltése érdekelte (Társaság).
Képein többnyire azt a pillanatot örökítette meg, amikor a legkifejezőbb az alakok és a táj, vagy a belső környezet formai, hangulati, színbeli összhangja (Lányok babával, 1934; Gyümölcsszedők, 1935; Akt, Ácsorgók a vízparton, 1937; Zsuzsa olvas, 1938). Legjobb műveiben a konfliktusoktól mentes, állapotszerű létet jelenítette meg (Akt, 1936; Lovak, 1935).

Medgyessy Ferenc (1881-1958) a modern magyar szobrászat egyik kiemelkedő jelentőségű mestere. Művészetét tiszta plasztikai nyelvezet, világos, áttekinthető szerkesztés, lényeglátó, tömör kifejezésmód és monumentális egyszerűség jellemzi. Medgyessy Ferenc azonban mellőzte a plasztikai kifejezésnek a korban általánosan elfogadott hagyományait, s az egyiptomi és a görög archaikus művészet forrásából merítve az alföldi paraszttípust tette meg rusztikus formákkal mintázott, monumentális hatású szobrainak mintájává.
A század első évtizedére és a tízes évekre eső, korai korszakának remek darabjai a Tátottszájú (1906), a Tehervivő (1909), az Ülő kislány (1910), a Súroló asszony (1913), a Kis lovas (1915) és a Kövér gondolkodó (1919) című szobrok.
Élete során a szobrászat legősibb motívumait variálta. Ilyen Az ülő nőalak, mely állandóan visszatérő téma művészetében. Egyik korai példája a Radnai-gyűjteményben az Ülő nő (1910), másik a korszakalkotó Kövér gondolkodó (1911). Ez utóbbi témáját faragta meg ismét a Gondolkodó (1919) című, piszkei márványból készült szobrában, amely korai művészeti eredményeinek nagyszabású összegzése.
A Tehervivő férfi akt (1909) és a Súroló asszony (1913) a fizikai munkát végző ember ábrázolásának nagyszerű példája, miként a későbbi Magvető (1938) is, amellyel örök emléket állított a mindennapi munkáját végző, hétköznapi embernek.
Medgyessy legnehezebb szobrászi feladatnak a lovas kompozíciót tartotta. Első jelentősebb ló- és ember együttesét megjelenítő alkotása, a bronz Kis lovas (1915) szilárd erőt sugárzó, nyugodt, kiegyensúlyozott munka. Kisméretű önarcképe, az Önportré (1921) című, apró, szögletes plakett a modern magyar érem- és plakett művészet egyik legfontosabb darabja szintén a gyűjteményben található.
A Támaszkodó nő (1923) című bronz plasztikája a klasszikus görög szobrászat lényegének mély megértéséről és a kontraposzt tökéletes alkalmazásáról vall. A zárt formán belüli, alig észrevehető belső mozgás jellemzi Álló nő (1931) című életnagyságú kőszobrát, és egyik legismertebb munkáját, a debreceni Déri Múzeum előtt felállított, négyalakos szoborkompozíciót is, amelyből a Művészet című allegorikus nőalak bronzba öntött vázlata (1929) került a gyűjteménybe. Az 1933-ban készült Ülő női alak, és az 1945-ben faragott Ülő női akt monumentális nyugalmat áraszt, az állapotszerű lét harmóniáját közvetítő, méltóságteljes és mégis közvetlen alkotás.
Medgyessy életművét végigkísérik a portrék, noha művészetétől távol állt a műfaj egyik igen fontos követelménye, a személyiség egyéni karakterének megjelenítése.
Portréművészetéből a korai Bámészkodó mellett még egy fiatal nő domborított arcképe (1912), egy Radnai Bélát ábrázoló mészkőszobor (1934) és Czellár Ági (1939), a művész barátjának kislányáról készült, egész alakos bronz portré ad ízelítőt.
Medgyessy állatszobrokat is készített. Nagy álma, a hortobágyi híd közelében felállítandó monumentális bikaszobor azonban csak tervben valósult meg (Hortobágyi bika, 1934).
Medgyessy Ferenc művészetének hatása hosszú időn át meghatározó volt a magyar szobrászatban. Közvetlen kortársai közül Ferenczy Béni a legjobb magyar szobrásznak tartotta őt, “akinek életműve egyetemes, az egész emberiséghez szól”. Borsos Miklós is így vallott róla: – “(művészete) nagy és szép, igaz, emberi…”

Borsos Miklós (1906-1990) első jelentős sikerét a Nemzeti Szalon 1932. évi csoportkiállításán, majd a Tamás Galériában rendezett önálló kiállításán érte el.
Itt ismerte meg a művészt a gyűjtő, és azonnal vásárolt tőle néhány művet, így a Marion Anderson-maszkot (1932), a Pihenő munkás című rézdomborítást (1937) és az ugyancsak rézdomborítású Zodiákus dísztálat (1940). Később Borsos két ezüst dísztálra is megrendelést kapott dr. Radnai Bélától. Ez utóbbiak pauszpapírra rajzolt vázlatai szintén fennmaradtak a gyűjteményben (Pásztorjelenetes ezüst dísztál, 1942; Aktos dísztál, 1944).
A művész számtalan rajza mellett még az 1943-ban domborított Egry József-maszk és a legelső éremművek között a feleségéről készített, Buba (1947) című, egyoldalas bronzérem látható ugyanitt. Ezek a Borsos-művek jelentősen javítják a múzeum amúgy gazdag Borsos-anyagában a művész korai munkásságáról alkotható képet.

A XX. századi modern művészeti törekvéseket közvetlenül megelőző időszak magyar képzőművészetéből a müncheni akadémizmussal keveredő történelmi festészet legnagyobb felkészültségű képviselője, Székely Bertalan, a korabeli monumentális falkép-festészet jelentős személyisége, Lotz Károly, és ugyanezen kor legismertebb realista életkép- és tájfestője, Munkácsy Mihály is, egy-egy rajzzal szerepel a gyűjteményben.

A XIX. század végén a romantikus és akadémikus művészettel szemben több művészeti csoport lépett fel megújító szándékkal. Tevékenységük eredménye elsősorban a realista tendenciák erősödése és a plein air festészet hazai meghonosodása. A magyar festészet gyökeres megújulása a Nagybányai Iskola tevékenységéhez és hatásához fűződik, amelynek legjelentősebb egyénisége és tanára Ferenczy Károly volt. Művészete az ún. neósok közvetítésével a tízes évek avantgardizmusával, majd a két világháború közötti posztnagybányai művészekkel közvetlenül is összefüggésbe hozható. Korai alkotásai finom naturalista munkák, ebből az időszakból került be a gyűjteménybe a művész Lótanulmány (1878) című akvarellje.

Nagybányáról indult Bornemisza Géza pályája, aki Matisse-tanítványként a neósokhoz csatlakozva az impresszionizmus és a korai expresszionizmus fontos alakja (Nádtetős házak, 1912; Szatmárhegyi látkép, 1913; Nagyvárosi utca, 1920 stb) volt, aki később a Gresham-kör szellemiségéhez került közel. Munkásságát csak az utóbbi évtizedben kutatják. Bornemisza több alkotói korszaka is bemutatható néhány jellegzetes művén keresztül.

Az akadémizmussal szembehelyezkedő művészek egy csoportja Szolnokon kívánt művésztelepet létrehozni, és a realizmus szellemében alkotni. Itt dolgozott korábban Deák Ébner Lajos, a müncheni realizmus képviselője, majd az alapítás évétől (1899) Mednyánszky László és Kernstok Károly. Kernstok szociális témájú zsánerképek után a plein air és a figuralitás elvének összeegyeztetésével kísérletezett, majd a magyar avantgárd művészet egyik jelentős vezéregyénisége lett. A gyűjteményben szereplő legkorábbi műve 1908-ban készült.

Mednyánszky László festészete a francia leíró naturalizmusból indult és a barbizoniak hatására panteista szemléletű, melankolikus hangulatú plein air festészet és az impresszionizmus felé haladt, végül lírai realizmusba torkollott. Az intim természetközelség, a sejtelmes hangulatok ábrázolása és a tájak, arcok, a kitaszított, perifériára sodródott emberek karakterének szisztematikus kutatása jellemzi művészetét, amit két portrérajz, a paraszti világot ábrázoló képek és háborús témájú vázlatai mellett tóparti és hegyi tájainak gazdag rajzkollekciója reprezentál a gyűjteményben.

A leíró naturalizmus késői képviselője Benedek Péter amatőr festő. Témáit a falusi életből, saját környezetéből merítette. Életképeket, csendéleteket, portrékat festett. Tárgyilagos, érzelemmentes ábrázolásmód jellemzi Posztobányai Mária című, 1924-ben festett képét, mely több rajzzal együtt, ugyancsak része a Radnai-gyűjteménynek.

Szolnok mellett az alföldi festők is a realizmus felfrissítésén fáradoztak. Tagjai nem alkottak zárt művészeti csoportot és művésztelepet, felfogásban és stílusban is eltértek egymástól, mégis közös volt bennük, hogy az alföldi táj és a paraszti életforma témakörét választották, a realizmus magyar hagyományából indultak ki, s expresszív festői kifejezésmódhoz jutottak.
A főként Hódmezővásárhelyhez kötődő alföldi iskola önálló karakterű festői közül Tornyai János és Rudnay Gyula emelkedik ki. Az övéknél mélyebben gyökerezett a magyar paraszti világban Koszta József művészete. Valamennyi említett festő pályája áthúzódik a két világháború közötti időszakba, ahonnan származnak gyűjteménybe került műveik.

A nagybányaiak impresszionizmusát és a 10-es évek modern törekvéseit Rippl-Rónai József és Beck Ö. Fülöp művészete köti össze, mindkettő remek alkotásokkal szerepel a gyűjteményben.

Rippl-Rónai Münchenből indult, majd Párizsba került, ahol rövid időre Munkácsy tanítványa lett (1887), ezt követően a Nabis csoporthoz csatlakozott. Előbb Neuillyben (1892), majd Banyulban telepedett le, végül visszatért Magyarországra (1902) és haláláig főként Kaposváron élt. A Róma-villában alakította ki ún. kukoricás stílusát, amit a pointillizmussal rokon előadásmód és élénk, tiszta színek jellemeznek, de amelynek a pointillizmushoz csak formális köze van. Művészete magába szívta a francia posztimpresszionizmus színkultúráját és a szecesszió vonalkultúráját. E korszak egyik fő műve a gyűjteményben található Maszkos csendélet (1910). Korai rajzain kívül nagyobb mennyiségben szerepelnek tőle a 10-es években készült ceruza- és tusrajzok.

A magyar szecesszió fontos képviselője a Gödöllői iskola egyik vezető mestere, Nagy Sándor, aki Kőrösfői-Kriesh Aladárral, az iskola másik vezető egyéniségével együtt a „lelkeket megtisztító”, vallásos ihletésű művészet híve volt. Nagy Sándor 1920-as években készült műveire a posztnagybányai művészet is hatott (Forrásnimfa, 1920-as évek).

A szecesszió és a szimbolizmus jegyeit hordozzák Gulácsy Lajos finom vonalú, halk tónusú lapjai. Gulácsy korai művészetére az angol preraffaelitizmus hatott, ugyanakkor a művész a szürreális kifejezéshez is vonzódott, amely sajátos ízt ad rajzainak és festményeinek. A Radnai-gyűjteménybe került művek között a portrékon kívül festményötletek lejegyzéseivel, kosztümös figurákkal, kalapos nőalakokkal és szimbolikus-szürrealisztikus jelenetek vázlataival találkozunk.

A modern magyar szobrászat egyik elindítója és markáns egyénisége Beck Ö. Fülöp. Hildebrand és a szecesszió szelleme hatott rái. Egyik fő műve, a gyűjtemény igazi gyöngyszeme egy kisméretű lovasszobor (Nyilazó lovas, 1914).

A magyar avantgárd művészet csírája a Nagybányai Iskolában a természetelvű festészetet megtagadó nagybányai fiatalok, az ún. neósok körében fejlődött ki. Az idősebbek közül Kernstok Károly a francia posztimpresszionista mesterek, mindenekelőtt Cézanne és Matisse hatására fordult el az impresszionisztikus látványfestéstől. Az ő új törekvése vezet az 1909-ben megalakult első avantgardista csoportosulás, a Nyolcak művészetéhez, amely művészeti csoport szellemi vezére, teoretikusa és fő képviselője lett.
A Nyolcak tagjai: Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos. Kiállításaikon csatlakozott hozzájuk a szobrászat klasszikus hagyományaiból kiinduló Vedres Márk és Fémes-Beck Vilmos.
A Nyolcak működése az azonos célok és a kiállításokon való közös fellépés ellenére igen szerteágazó stílusfejlődést mutat. Nyomon követhető benne Cézanne és a kubizmus mestereinek racionális szemlélete és képszerkesztési módja, a fauvizmus dekorativitása, és a német expresszionizmus hatása is. Művészetüket a gyűjteményben Kernstok Lovasok a vízparton (1909), Keresztelő Szent János (1909) és Az ősemberek élete (1913) című képeihez készített vázlatrajzai, valamint az 1909 és 1912 közötti fiú, illetve lovas ifjút és férfi aktokat ábrázoló rajzai. A csoport tagjai közül Márffy Ödön kiemelkedő szépségű Önarcképe és Orbán Dezső női aktot ábrázoló ceruzarajza, a Nyolcakhoz közel álló Vedres Márktól pedig egy egész alakos krétarajz maradt fenn a Radnai-gyűjteményben.

A Nyolcak munkásságával megindult művészeti fellendülés a társadalmi megújulás eszméjéhez felzárkózó művészek csoportosulásában érte el tetőfokát az I. világháború utolsó éveiben. Az aktivizmusnak nevezett művészeti mozgalom képzőművészei a kubista és expresszionista kezdeményezések művészetükbe integrálásán és továbbörökítésén fáradoztak. Két markáns tehetségű alkotójuk Nemes Lampérth József és Uitz Béla. Lendületes vonalvezetésükkel és expresszív formavilágukkal rokon Szőnyi István néhány korai szénrajza, Kmetty János tanulmányrajzai a 30-as évek elejéről, Dömötör Gizella tájképe (1928) és Pátzay Pál Fésülködő (1921) című szobra.

Az expresszív kifejezés lehetőségeit és a formák mögötti belső dinamikát kutatta Radnai-gyűjteménybe került műveinek megalkotásakor Dési Huber István is, akinek Munkás című portréja a szocialista művészet egyik fontos műve, vonalas tusrajzai pedig az aktivistákéival rokoníthatók.

A két világháború közötti, progresszív magyar művészek a korra jellemző, ember-és társadalomellenes tendenciával szálltak szembe. Expresszionizmus és drámai monumentalitás jellemzi Derkovits Gyula művészetét, míg lírai befelé fordulás és a festői szépségek keresése a Gresham-kör legfontosabb művésztagjainak munkáit.

A magyar expresszionista művészetben az 1920-as években a pszichikai mozzanatok erősödtek fel (Derkovits Gyula), a 30-as években, elsősorban Egry műveiben a fény vált fő szervezőerővé a kompozíciók megalkotásakor, míg Kernstok Károly késői expresszionista rajzai stilizáló szemléletűek (Keresztelő Szent János, 1932; Sírbatétel, 1933), Kádár Béla két kompozíciója pedig az expresszionista vonalkezelés dinamikus erejének tiszta dekoratív alkalmazására példa.

A konstruktívizmus tanulságait és az expresszionizmus erejét egyesíti magába Mészáros László monumentális hatású női portréja (1933).

Derkovits Gyula a Nyolcak útját folytatta. Rövid ideig Kernstoknál tanult, de a 20-as évektől az expresszionizmus formanyelvén alkotott. Életművében a munkássorsot és a gazdasági világválság áldozatainak életét örökítette meg nagy hitelességgel és a festészet új jelképeket is teremtő eszközeivel. Művészetének utolsó négy éve egyéni stílusa kibomlásának ideje. Művészetét a montázskompozíció, a több nézőpontos képszerkesztés, a formai és fogalmi tömörítés jellemzi. A 10-es évek végétől 1934-ig készült rajzai mellett az Otthon (1927), a Bolgárkertészet (1929), az Igásfogat (1931), a Cukorkás (1933) és a Kendős nő című festménye (1932) árnyalt képet ad stílusfejlődéséről és témavilágáról is. Művészetének nem volt folytatója, törekvéseihez Dési Huber István művészete áll legközelebb.

Az 1930-as évek elején a Nagybányai Iskola hagyományaihoz visszatérő művészek a Gresham kávéházban asztaltársasággá szerveződtek. A Gresham-kör tagjai különböző generációkhoz tartoztak. Legnagyobb művész egyéniségük Bernáth Aurél, a posztnagybányai stílus iskolateremtő mestere volt. Expresszionista periódusa után a látványelvű festészethez tért vissza. Képein előszeretettel alkalmazta a belső teret a külső tájjal összekötő ablak- és terasz motívumot (Ősz, 1927). Meditatív festményein a tárgyi világ szellemi síkba vetítve, érzékien jelenik meg. Bernáth csendéleti elemekkel gazdagított, enteriőrben megjelenő önarcképe igazi remekmű (Önarckép rózsaszín szobában, 1930). A gyűjteményben finom akvarellek, és ceruzarajzok is megtalálhatók a mestertől, közöttük három Önarckép.

A két világháború közötti festőnemzedék képviselőinek a szobrászatban egyenrangú, a Gresham-kör festőihez hasonló pályán haladó, s velük szellemi rokonságban dolgozó társai: Medgyessy Ferenc, Ferenczy Béni és Pátzay Pál.

Medgyessy Ferenc e korszakban keletkezett Támaszkodó (1923), Magvető (1930) és Művészet (1929) című szobráról már volt szó. Ferenczy Béni és Pátzay Pál alkotásai a posztnagybányai szobrászat jellegzetes művei. Ferenczy Béni Felemelt karú női akt (1936) című szobra a két világháború közötti klasszicizáló szobrászat, Pátzay Pál Vetkőző c. kisplasztikája (1934) a lírai szemlélődő művészi magatartás kiemelkedő példája.

A Gresham-kör legnagyobb művészeinek szellemiségéhez áll közel Ferenczy Noémi gobelinművész, akinek három színes vázlata található a kollekcióban, és Vilt Tibor, akinek korai munkásságát páratlan szépségű női arcképe (Női fej, 1924 k.) és a negyvenes évek közepére jellemző művészetét előrevetítő Gondolkodó (1936) című szobra képviseli.
A konstruktív törekvések egyik fontos vezéralakja Barcsay Jenő. A két világháború közötti művészetét két robosztus erejű szénrajza és dombos tájakat, szűk utcákat ábrázoló festményeinek páratlan sora reprezentálja a Radnai-gyűjteményben. Törekvéseivel rokon Modok Mária, Miháltz Pál és Barzó Endre 30-as évekbeli rajzművészete.

Rövid intermezzo a gazdag anyagban az a néhány klasszicizáló, és neoklasszicista hangvételű munka, amely a kor hivatalos művészetének szellemében készült. A 20-as évektől sok fiatal kapott Rómába ösztöndíjat, s vált rövid időre, vagy tartósabban a neoklasszicizmus követőjévé. A Római Iskola az olasz neoklasszicizmus, a novecento művészetének a magyar változata. Beszédes János László Kuporgó női aktja (1921) finoman klasszicizáló alkotás, míg Szőnyi 20-as években készült néhány rajza és győri szekkójához készült tanulmányrajza (1942), Mund Hugó színezett rézkarcai (1930-as évek), Jándi Dávid firenzei látképe (1928) és Ősz Dénes női portréi (1940-es évek eleje) az eltérő témaválasztások és művészi attitűdök ellenére a Római Iskola hatását mutatják.

Boda Gábor Kürtöse a szecesszió és a novecento szellemében készült, rajzai azonban Beck Ö. Fülöp és Medgyessy Ferenc munkássága lényegének megértéséről vallanak.

A Gresham-körhöz csatlakozó fiatalabb generáció további tagjainak alkotásai az 1930-as évek végéről – 1940-es évek elejéről a posztnagybányai örökség felvállalásáról árulkodnak. Jóllehet e pályakezdő fiatalok az artisztikumhoz és a lírai megfogalmazáshoz vonzódtak, tevékenységükkel nem tudták megújítani a felvállalt irányt, csak meghosszabbították a posztnagybányai festészet utóvirágzását (Novotny Emil Róbert, Elekfy Jenő, Hincz Gyula, Kerényi Jenő, Szalay Lajos, Szabó Vladimír és Bartha László).
Kivétel Borsos Miklós, aki a korszak, és saját korai művészete egyik legkiemelkedőbb alkotását hozta létre Pihenő munkás című reliefjével (1937), Marion Anderson- és Egry József- maszkjával (1932, 1943). Nagyméretű rézdomborításainak sajátos változatai a kör alakú, domborított dísztálak, amelyekben a Gresham-kör meditatív attitűdjére és klasszikus szépségeszményére ismerhetünk.