…”amikor egy régi mítosz a felismerhetetlenségig elhalványul, új, a kortárs viszonyok nyelvén megfogalmazott variáció születik… .”
El Kazovszkijt (1948-2008) az európai művészet és az egyetemes kultúra univerzumépítésre alkalmas hagyománya, az ember és a személyiség identitása, önmagával és világgal való kapcsolata, a létezés és a nemlét, a láthatón túli mind pontosabb meghatározása foglalkoztatta, s meglehetősen következetes volt művészi programja végig vitelében. Ezen nemcsak a gyorsan megtalált metaforikus nyelv, személyes stílus és a mitologikus látásmód értendő, hanem a lét abszurditásainak kitartó feltérképezése, köztük a saját nemi másságával való nyílt szembenézés is. Műveinek érzelmi és szellemi telítettségét a teljességre törekvés motiválta, e tekintetben a modernizmus továbbéltetője volt posztmodern korunkban.
El Kazovszkij művészetének lényege az úton levés és az úton levő külsó-belső világhoz tapadó viszonylatainak felszínre hozása, a felszín és a mélység közötti kibékíthetetlen ellentmondások feltérképezése, újra- és újra felidézése, a pillanat maradandó jeleinek felerősítése és a transzcendens élménykeresés. Művészete számtalan forrásból táplálkozik, de alapvetően az Európai Iskola szellemiségében gyökerezik, amely a háború után a darabjaira hullott régi világ helyére Kelet és Nyugat művészetének, világlátásának és létélményének a szintéziséből kívánt új világot építeni.
Pályája kezdetétől a kelet-európai avantgárd imaginatív nyelve, az egyetemes kultúra archaikus rétegei, struktúrái és jelei, valamint a művészi és a személyes emancipálódással kiteljesedő jelenléttudat közötti szintézisre törekedett. Festő volt, aki díszleteket és jelmezeket is tervezett, installációkat készített, s performance-szait mozgásművészeti, zenei, szobrászati és festészeti elemek kombinációiból alkotta meg.
Tizenévesen került Leningrádból Budapestre, a gimnáziumot már itt végezte, és itt érték első maradandó, kortárs művészettel kapcsolatos élményei. Alkotói pályáját akkor kezdte, amikor a hazai neoavantgárd generáció az egészre való törekvés lehetetlenségének tudatában megalkotta fő műveit, és a művészetben a hangsúly a személyiségre helyeződött át.
A kollektív igazságkeresés példáit a görög nép mitologikus látásmódja, a törzsi közösségek szakrális cselekedetei és tárgyművészete, az orosz avantgárd legjelentősebb művészei és Kassák Lajos munkássága közvetítette számára. Az egyéni igazságkeresés mintáit pedig Antonello da Messina, Caravaggio és George de la Tour után Farkas István, Vajda Lajos, Román György, Kondor Béla, Ország Lili, Bálint Endre, később Françis Bacon és Balthus súlyos életműve testesítette meg.
Az 1970-es évekre a hazai művészetben is a szuverenitás kultusza erősödött fel. Az újonnan meghonoso-dott műfajokat az egymásba való szabad átjárás jellemezte. A művészi gondolkodásban és az alkotói magatartásban az identitáskeresés mellett az önfeltáró önkifejezés vált meghatározóvá.
El Kazovszkij pontosan érzékelte a helyzetét, és tisztában volt az aktuális művészeti törekvésekkel, valamint saját vonzódásaival. Mindezek permanens világkép-értelmezésre és kultúrákat egymásra vonatkoztató, szubjektív világépítésre késztették. Ez a világ, mint belülről megélt, szublimált lényeg, és mint a komplex emlékezet jelrendszereinek fragmentumaiból konstruált egész, metaforikus képsorozatokból, változó viszonylat-képekből épült fel színpadszerű terekben, és igazi színpadon. Alkotásainak szereplői egyszerre valósak és megidézettek, megközelíthetetlenek és együttérzésre vagy szánakozásra késztetők – az emberi létezés megannyi összefüggését megelevenítő tárgyak és lények. Művei a személyes, mitologizált élményből, kultúrtörténeti motívumokból és fizikai valóságból építkező lélek egyetemes érvényűvé kristályosított én-képei.
A motívumkeresés és nyelvteremtés időszakát záró (Galathea-ültetvény) és kiteljesítő összművészeti előadásaiban (Dzsan-panoptikum I-XXXV. 1977-1995) a keletkezés és megszűnés folyamatait és a köztes állapotokat, az idő, a tér és a létezés lehetséges kapcsolatait vizsgálta, hogy választ kapjon a számára bizonyossá váló transzcendens mibenlétére. A láthatón túlit kereste, azt, ami megszabadít a földi behatároltságtól. Eközben modellt teremtett a világra való reflektálásra, az élet esztétikai rituáléként való átélésére és megértésére, saját szépségkultuszának érzéki kifejezésére. Tökéletesítette szubjektív stílusmetaforáit, és véglegesítette képeinek állandó kompozíciós elemeit.
E nagy játékban – ahogy performance-szait nevezte – a szereplők és környezetük, illetve jelentésük mellett a nézőpontokat és a történések menetét is maga szabhatta meg, mint képein a bálványokkal (Vénusz, Niké, Aphrodité, szfinx, angyal) helyettesített örök szépség, a halhatatlan erő (hattyú, ciprus) vagy a végső hatalom a kozmoszét, és az őt utánzó démonok (szirének, párkák, kaszás táncosok, kaszás angyalok) az emberét, de nem függetleníthette magát a kitalált játékszabályoktól, mert önmaga is vándor (levágott fej, katona, kentaur, applikált állatok, megkötözött állat és torzó), vagy közvetítő (Janusz-fej) vagy szemlélő (sakálfejű kutya) volt azon a tájon, és abban a kontextusban, amit saját belső és külső világából a szereplőinek megalkotott (Olümposz, sivatagi homokozó, purgatórium).
Összefüggő képsoraiban, önálló képein és installációiban a létezés alapképleteit, mint valami nyelvszerű elemeit ismételte számtalan variációban és építette tovább. Ettől életműve homogén lett, és periodizálhatatlannak tűnik, jóllehet többször is jelentős változáson ment keresztül. E változást nem a motívumkészlet bővülése (mérleg, vörös felhő, vörös cédrus, hattyú, nyitott doboztér a térben, elfolyó formák) – ahogyan ő mondaná, a rács -, hanem a tartalmi és gondolati hangsúlyok átrendeződésével, a nyelv sűrítésével keletkező új felismerések – a képletbe rejtett lényeg – változása jelzi. Műveiben az érzékien festett elemek száma a 90-es évektől fokozatosan, összességében radikálisabban csökkent, a fő motívumok gyakran szimmetrikusan tükrözöttek, vagy egymás felett megkettőződnek, megtöbbszöröződnek (Arany egyensúly, 1997; Emeletes őrangyal, 1998; Álló piros felhők, 2000; Fekete őrangyalok, 2002; Én és a hattyúm, 2002), ornamentumokká absztrahálódnak (Emeletes Coppélia, 2002; A részrehajló Grál, 2002). A vonalak, erős kontúrok, színek és formák a kép síkjába terülnek, és egyneművé válnak, a művész a korábbi többes szám helyett egyes szám első személyben szólal meg (A Nagy Szirén, 2000; Test-képek-sorozat, 2004-5).
El Kazovszkij életműve a kezdetektől magával ragadó, pedig képi világa tragédiákkal, drámákkal, veszélyes helyzetekkel és elérhetetlen vágyakkal terhes. Benne a lét elviselhetetlenül közömbös és fájdalmasan kellemetlen, kiismerhetetlen, szívszorongató. Az ember végérvényesen magányra ítélt, s a rá szabott időben legfeljebb bukott hős lehet. Vágyaiért csak a kijelölt úton küzdhet, amit függöny, magas házak, lépcső vagy emelvény takar el, magas hegyek kereszteznek, sivatag, fenyegető szirt, szakadék övez, és sötétség fed. Elérhetetlennek tűnő távolságban újra felbukkan, aranyló vagy vörös fényben izzó pont jelzi a végét, melyről – ha nem is jut el odáig az ember – az úton maradva és önmagával megküzdve, egyre élesebb kép birtokába jut.
Utolsó művei a személyes tér éles elkülönítettségben megjelenő képei. Szűk fókuszokban kirajzolódó jelek, a megtett út mérföldkövei.
Megjelent: Szalon, 2008/6.